Dreogolruz (Sárkányvér sorozat I. kötete) {ÁTÍRÁS ALATT}

Hópihe

Álmomban újra öt éves kisgyerekké váltam. Egy alacsony, vékony, szakadt vászonruhákat hordó kölyökké. A hajam rövid volt, ében fekete és általában nagyon kócos. A szemeim égszínkékek. Az Athénban élő kölykök sokat gúnyoltak amiatt, hogy ruháim szakadtak. A származásom miatt is lenéztek, azt mondták rólam, hogy egy egyszerű véletlen vagyok csupán. Eleinte nagyon bántott, de anya azt mondta, hogy ezt ők nem érthetik meg. Hogy miért? Mert én egy félisten vagyok. De, hogy kinek a fia? Azt sosem mondta meg. Nagyon érdekelt volna, hogy ki az apám, de ami titok az titok. Beletörődtem és nem kérdeztem felőle többet. Volt nekem jobb dolgom is annál, hogy apám kilétén gondolkozzak.

Kint ültem a tengerparton és csukott szemmel hallgattam, ahogy a tenger morajlik. A távolban sirályok vijjogtak és a hullámok zaja mellett, mintha patadobogást is hallottam volna. Lassan kinyitottam a szemem. A víz tetején megcsillant a lemenő nap vöröses fénye, míg a homok aranyszínben pompázott, és lágy tengeri szellő fújt. Mély levegőt vettem és hagytam, hogy a tenger sós illata átjárjon. A hullámok tetején fehér fodrok keletkeztek és méretük percről-percre nőtt, itt a dagály. A távolban egy hippocampus alakja jelent meg. A csikóhal kiugratott a vízből, pikkelyes uszonya szivárványként csillogott a napfényben, mielőtt újra eltűnt a habokban.

– Milyen szép – sóhajtottam fel és kezeimmel körül kulcsoltam térdeim.

– Igen, az – anya is egyetértően bólintott.

Felnéztem rá. Anya a húszas évei végén járt, az arca sima és bőre csillogott a napfényben. Göndör szőke haját – amely már-már fehérnek hatott –, egy kagylókból kirakott pánttal fogta össze. Hófehér, fodrokkal díszített khitónt viselt, mint mindenki más, de nincs hozzá hasonló. Pisze orra volt és jégkék szemei, finom arcvonásait mindig kedves mosolyra húzta. Szóbeszéd járta Athénban, hogy elvileg ő egy istennő. De én tudom, hogy nem az. Rám mosolygott, közben ügyetlen mozdulatokkal próbálta kisöpörni arcából a kusza tincseit, de a szél mindig visszafújta. Ezen elmosolyodtam.

– Te meg mit nevetsz? – kérdezte vidáman.

– Semmin – vigyorogtam ártatlanul.

– Szóval semmin? – felvonta a szemöldökét, amitől még viccesebbé vált. – Na, gyere csak ide! – utánam kapott és szorosan magához ölelt.

Én próbáltam menekülni. Amint ezt anya is észrevette az ölelése átváltozott és ujjaival az oldalamat kezdte el bökdösni. Elkéstem... Bevallom nagyon csikis vagyok, de csak akkor, ha anya csiklandozott. Nevetve felsikoltottam és próbáltam elszabadulni. Sikerült az egyik kezét elvennem az oldalamtól és így már félig szabad voltam. Mikor már azt hittem győzök újra szorosan magához ölelt.

– Édes kicsi Csillagom! – mondta gyengéden és megpuszilt.

– Anya! – kiáltottam felháborodottan és letöröltem az arcom, de nem tudtam a mosolyom elrejteni.

– Szeretnéd megnézni Héliosz napszekerét, ahogy elsuhan felettünk, vagy... – sejtelmesen elhallgatott miközben elengedett.

– Vagy? – kíváncsian léptem eléje és mélyen bele néztem csillogó kék szemeibe.

– Kibonthatnád a szülinapi ajándékod – felelte egy apró mosollyal és elővett egy fadobozt a kosarából. – Édesapád küldte, azt mondta már nagyfiú vagy, hogy ilyen ajándékot kapj.

– Apa? Tényleg ő küldte? – csillogó szemekkel figyeltem, ahogy átnyújtotta a dobozt. Apa tényleg ajándékot küldött nekem? Sosem tette. Mégis mi lehet ez?

– Boldog születésnapot!

Kapkodva bontottam ki az ajándékot, de a látványban csalódtam. Nem fajáték figura volt benne, nem is a kedvenc csemegém, amit anya szokott venni, hanem valami egészen más. Egy tőr volt benne. A markolata ezüst berakású és egy sárkányt formázó minta futott végig rajta. A markolattüskében egy kék drágakő volt beillesztve. A keresztvas ezüstből készült, és rúnák voltak belevésve. F- O- N- I- A - S olvastam ki magamban akadozva. Majd a pengéjére néztem, a fém kék színben vibrált, szinte már megbabonázva néztem a tőrt. Óvatosan kézbe vettem. A markolat tökéletesen illett a kezembe, szinte már pehely könnyű volt a fegyver. Imádom! Vigyorogva anyához fordultam.