Dreogolruz (Sárkányvér sorozat I. kötete) {ÁTÍRÁS ALATT}

Szüksége van rám

Minő meglepetés, Luke nem talált semmi hasznosat a padláson. Egy-két fura páncél darabot, meg limlomot összeszedett, amik szerinte nem illettek bele az összképbe, de igazán semmi hasznos nem került a birtokába. Ugyan megtalálta azt a tekercset, amiről beszélt, de abból is csupán apró cafatok maradtak, mert rommá szaggatta egy egér. Lehozott egy dárdahegyet, egy ketté hasított sisak maradványát, meg valami pajzs darabot és egy medált, ami hasonlóan nézett ki, mint a pajzson és a sisakon futó kacskaringós minta. Meg kell hagyni a medál nagyon szép volt. Talán ezüstből készült az a díszes kacskaringós cucc, ami körbefonta a medál közepén levő akvamarin ékkövet. Nagyon tetszett ez a világos, kékes árnyalat. Luke is sokáig vizslatta, habár szerintem azon tanakodott, hogy mennyit kapna érte, ha el tudná passzolni valakinek.

– Több, mint a semmi – szólt végül egy vállrándítás közepette. Egyetértően biccentettem neki egyet. Ezekkel sokra nem fogunk menni, de mégis jobban jártunk, mintha semmit nem találtunk volna odafent.

– És most mi lesz? – pislogtam fel rá kérdőn. A medált a farmer zsebembe csúsztattam, amit egy nemtetsző pillantással nyugtázott, de végül nem szólt érte. A többi dolgot is szeretném magamnál tudni. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, hogy ne hagyjam őket a barátom kezében elkallódni.

– Lemész dokihoz, és imádkozol egy sort, hogy a srácok legyenek ott és nem a barátnőd – felelte ezúttal gondterhelten. Idegesen nyeltem egyet. Megara nagyon az aggódó típus tud lenni. Sok mindenről nem is tud. Arról sem tud, hogy egyszer már fent jártam és nem lett jó vége a múmia látogatónak. Erről sem fog sokat megtudni, max annyit, hogy enyhe rosszullét tört rám és beszédültem az áporodott szagoktól.

– Oké, menjünk – bólintottam egyetértően. A maradék limlomokkal a kezemben feltoltam magam a kanapéról. Ezeket a cuccokat lehet érdemes lenne majd megmutatni a kovácsoknak. Hátha többet tudnak róla mondani. Luke a narancsleves üveget dobálva indult el az ajtó irányába, követtem őt. Jéghideg érzet futott végig a hátamon, mintha beléptem volna egy huzatos helységbe.

– Segítség... – Egy halk, remegő hang szólt a semmiből. Megtorpantam és ijedten néztem körbe. Mégis mi ez?

– Ren.

Luke hangját hallva összerezzentem. Aggódva mért végig, tekintete elsötétedett, miközben tetőtől talpig többször is végignézett rajtam, majd az arcomat fürkészte egy hosszabb pillanat erejéig.

– Minden oké? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

– Te nem hallottad? – kérdeztem bizonytalanul, közelebb sétáltam hozzá, miközben a földszinti helységet pásztáztam a tekintetemmel. Biztos, hogy valaki szólt. Könyörgött, már-már sírt. Luke megingatta a fejét, régen láttam őt ennyire gondterheltnek. – Nem kergültem meg, hallottam valamit. Valaki segítségért könyörgött.

– Segítség... – Ezúttal közelebbről érkezett a hang, de mégis távolinak és kétségbeesettnek tűnt.

– Most se hallottad? – kérdeztem rá, de Luke ismét csak a fejét rázta.

– Kezdek nagyon aggódni, Ren, menjünk a felcserekhez, mielőtt komolyabb bajod lesz... – szólt suttogva, nehogy feltűnővé váljon az, hogy a hangja megremeg minden egyes szónál.

– Nem vagyok bolond, ezt te is tudod – erősködtem, miközben kiléptem a verandára. Ezúttal nem felelt semmit, csendben követett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A kellemes meleg, nyári szellő olyan nyugtató lett volna, ha nem szólal meg ismét a hang.

– Segítség!

Ismét közelebbről szólt, ezúttal már pánikba esve kiabált a távolból. Kérdőn körbenéztem. Semmi változást nem láttam a tábor ezen részén. A fű zöldell, a nap süt, az eperföldeken gyönyörűen vöröslik az aratásra váró megannyi gyümölcs. Minden csendes és nyugodt, csupán az istállók felől hangzik fel néha egy nyerítés, vagy a tábor oldaláról egy-két hangosabb gyerek hangja. Mégis olyan, mintha ez az illető halál közeli állapotban lenne.