Dreogolruz (Sárkányvér sorozat I. kötete) {ÁTÍRÁS ALATT}

Cyrbairm

Egész nap mellette voltam. Szívem szerint akár az éjszakát is itt tölteném, de lehet, hogy ezt már nem engedik meg nekem. Nem tudom. Aggódom. Szörnyen aggódok érte. Olyan gyenge és kimerült szegény. Mi van, ha meg sem éri a reggelt? Nem. Ilyenekre nem szabad gondolnom. Meg fog gyógyulni! Meg kell gyógyulnia! Nincs más opció.

– Meg kell gyógyulnod, nagyfiú... – suttogtam magam elé, miközben finoman a pofáját vakargattam. Fejét az ölembe hajtva aludt, néha ziláltan szuszogott, mintha álmodna, volt amikor a lábai is megmozdultak, máskor mozdulatlanul hevert és alig lélegzett.

A nap már lemenőben volt, és a többiek már régen túl voltak a vacsorán. Hosszú órákkal ezelőtt hangzott fel a jelzőkürt. Reggeli óta nemigen ettem semmit. Nem is voltam éhes. Egy falat sem menne le a torkomon. Megara ugyan szerzett gyümölcsöt, friss epret és az ebédről hozott almát is, hátha a betegünknek is megjönne az étvágya, de egyikünk sem nyúlt az ételhez. Aztán Megara is elment, dolga akadt bőven, így csak mi ketten maradtunk.

– Enned kellene valamit... – szóltam halkan, de nem reagált semmit. Csendesen szuszogott, néha prüszkölt egy aprót.

– Hópihe! – szólt egy ismerős hang, amit visszhangzott az üres istálló. Elmosolyodtam magamban, majd füttyszóval jeleztem neki. Kisvártatva felcsendült ismerős lépteinek kopogása a bokszok között húzódó főfolyosó betonján. Amikor már közel járt, akkor ismét füttyel jeleztem neki. Pár pillanattal később meg is jelent a nyitott boksz ajtajában. Arcán fancsali mosoly húzódott, kék szemei aggodalommal teltek meg.

– Szervusz, öcsi... mi van veletek? – kérdezte szinte már suttogva. Talán észrevette, hogy a betegünk alszik és nem akarta felriasztani. Habár, ha arra nem kelt fel, hogy én itt fütyültem, akkor semmi más nem fogja felébreszteni.

– Nem evett, inni is alig ivott. Aggódom érte. Mi van, ha túl gyenge?

– Lehet, hogy csak pihenésre van szüksége. Az a srác is napokig nem tért magához, akit nemrég hozott Grover a táborba.

– Ezt nem is mesélted – pislogtam meglepetten, vállat vont. Biztos úgy vélte, hogy nem érdemes nagy dobra verni a dolgot, mert gyakran kerülnek elő félvérek, akiket egy-egy szatír próbál ide épségben eljuttatni.

– Elvileg megküzdött a Minótaurosszal, habár szerintem csak mázlija volt, hogy életben maradt. Annabeth nagyon rá van kattanva, csak tudnám mit eszik azon a gyereken. Kheiron ma költöztette át hozzánk, szóval a délután azért nem tudtam visszajönni ide. Lehet ez egy nagyon hülye ötlet lesz... de nem próbálunk meg valami mást adni ennek itt?

– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza zavarodottan. Kínáltuk friss vízzel és szénával, meg gyümölcsökkel, de nem nyúlt hozzá semmihez. – Nektárt és ambróziát csak nem etethetünk vele. Mi van, ha pont ezzel öljük meg? Az az istenek étke, nem egy hozzá hasonló lényé.

– Csak kínáljuk meg, hátha... nekem nem tűnik közönséges lónak.

– Én nem tenném. Egy vészvillogó bekapcsolt a fejemben.

– Akkor nem, ha a te villogód bekapcsol, akkor arra jobb, ha hallgatunk – bólintott egyetértően, miközben összefont karokkal nekidőlt vállal az ajtónak. – Menj levegőzni, addig figyelek rá.

– Még maradnék, de ha leszállt az est, akkor szívesen kinyújtóztatnám a tagjaim... – sóhajtottam fel, amire csak a szemét forgatta. Nem akart éjszakázni, ezt megértem. De egyszeri esetként talán...

– Rendben. Két óra múlva visszatérek. Imádkozz egy sort, hogy ne aludjak el – tette hozzá egy újabb szemforgatás közepette, miközben ellökte magát a bokszajtótól. Hálásan elmosolyodtam, tudtam, hogy számíthatok rád.