Bexi-sorozat (idézetek )

Tizenkilenc évvel később (Harry Potter)

Szeptember elsején játszódott a Harry Potter utolsó része!
Ennek a tiszteletére raktam ki ezt a részt!!

Tizenkilenc évvel később

Abban az évben hirtelen köszöntött be az ősz. Szeptember első napjának reggele üde és aranyló volt, akár az érett alma, s a hűvös levegőben pókhálóként csillogott az autók kipufogófüstje és a járókelők lehelete a lármás úton át a nagy, füstös pályaudvar felé tartó kis család körül. A szülők egy-egy kofferkulit toltak, melyek rakományát két zörgő-billegő kalitka koronázta meg. A bennük lakó baglyok méltatlankodva huhogtak, s nem volt derűsebb hangulatban a vörös hajú kislány sem, aki apja karjába kapaszkodva kullogott két bátyja mögött.
– Nemsokára te is mehetsz – vigasztalta Harry.
– Az még két év! – szipogta Lily. – Én most akarok menni!
A baglyok jóvoltából az emberek bámuló pillantásai kísérték a kilences és tízes vágány közötti fal felé sorjázó családot. Harry időről időre kihallotta az elöl haladó Albus hangját a pályaudvari zsibongásból. Fiai folytatták az autóban elkezdett vitájukat.
– De semmiképp se leszek! Nem leszek mardekáros!
– Hagyd már békén az öcsédet, James! – szólt rá nagyobbik fiára Ginny. – Én csak azt mondtam: lehet, hogy az lesz – védekezett James, és rávigyorgott Albusra. – Azzal mi a baj? Lehet, hogy mard…
James elkapta anyja pillantását, és jobbnak látta, ha elhallgat. Az öt Potter már közel járt a falhoz. Öccsének címezve James hátraküldött még egy fitymáló pillantást a válla fölött, majd átvette anyjától a kuliját, futólépésre gyorsított vele, és egyszer csak eltűnt.
– De fogtok írni nekem, ugye? – fordult nyomban a szüleihez Albus, kihasználva bátyja átmeneti távollétét.
– Ha akarod, akár mindennap – felelte Ginny.
– Nem kell mindennap – jelentette ki gyorsan Albus. – James azt mondja, a legtöbb gyerek csak havonta egyszer kap levelet otthonról.
– Tavaly mi hetente háromszor írtunk Jamesnek – jegyezte meg Ginny. – Nem kell mindent elhinni, amit James a Roxfortról mesél – figyelmeztette fiát Harry. – A bátyád nagy mókamester.
Felsorakoztak egymás mellé, úgy rohamozták meg a második kulival a falat. Az utolsó méteren Albus félősen összehúzta magát, de az ütközés elmaradt, s a család egy szempillantás múlva a kilenc és háromnegyedik vágány sűrű fehér gőzbe burkolódzó peronján találta magát, a Roxfort Expressz piros mozdonya mellett. A ködben, amely addigra elnyelte Jamest, ember alakú foltok tömege kavargott.
– Hol lehetnek? – aggodalmaskodott Albus. Már elindultak a peronon, s a kisfiú sorban megbámulta a felismerhetetlen alakokat, akik mellett elhaladtak.
– Megtaláljuk őket, ne félj – biztatta Ginny.
Nehéz volt kivenni az arcokat, s a gazdájukat vesztett hangok felerősödve zengtek a sűrű párában. Valaki a közelben a seprűhasználatot érintő rendeletekről tartott kiselőadást, s Harry a hangban Percyét vélte felismerni – örült, hogy senki nem vetheti a szemére, ha nem megy oda köszönni…
– Azt hiszem, ott vannak, Al – szólt hirtelen Ginny.
A leghátsó kocsi mellett négyfős csoport álldogált a ködben. Az arcuk csak akkor vált felismerhetővé, mikor Harry, Ginny, Albus és Lily megálltak mellettük.
– Sziasztok – köszönt megkönnyebbülten Albus.
Rose, aki már vadonatúj roxfortos talárjában feszített, ránevetett.
– Hogy ment a parkolás? – fordult Harryhez Ron. – Nekem csont nélkül. Hermione nem akarta elhinni, hogy átengedtek a mugli sofőrvizsgán. Meggyanúsított, hogy konfúziós bűbájt szórtam a vizsgabiztosra.
– Nem igaz, elhittem, hogy nem csaltál – jelentette ki Hermione.
– Az az igazság, hogy tényleg használnom kellett a pálcát – vallotta be suttogva Ron, miközben Harryvel felcipelték Albus ládáját és baglyát a vonatra. – Induláskor elfelejtettem a visszapillantó tükörbe nézni – de hát mi szükség van arra, ha az ember szuperszem bűbájt használ?
Mikor visszatértek a peronra, Lily és Rose öccse, Hugo között épp arról folyt a szó, melyik házba fogják beosztani őket, ha majd végre roxfortosok lesznek.
– A világért sem akarlak befolyásolni – fordult a lányához Ron –, de ha nem griffendéles leszel, kitagadunk. – Ron!
Lily és Hugó nevetett, Albus és Rose viszont elkomorodtak.
– Csak viccel – nyugtatta őket a két anya, Hermione és Ginny. Ron addigra már nem is figyelt oda; megkereste Harry tekintetét, és lopva a peron egy távolabbi pontja felé bökött a fejével. Az átmenetileg megritkult ködben három alak sziluettje rajzolódott ki élesen. – Nézd csak, ki van ott!
Draco Malfoy állt a peronon a feleségével és a fiával, állig begombolt fekete kabátban. Elöl kicsit kopaszodott, s a magas homlok még hangsúlyosabbá tette hegyes állát. Fia a szakasztott mása volt, csakúgy mint Harrynek Albus. Mikor Draco észrevette, hogy Harry, Ron, Hermione és Ginny bámulják, kurtán biccentett, majd ismét elfordult.
– Ő hát a kis Scorpius – dörmögte Ron. – Mindenben jobbnak kell lenned nála, Rosie. Még jó, hogy anyád eszét örökölted.
– Hogy lehetsz ilyen, Ron? – dorgálta bujkáló mosollyal Hermione. – Még el se kezdték az iskolát, és már egymás ellen hergeled őket?
– Jó, igazad van, bocs – visszakozott Ron, de nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: – Csak ne vigyétek túlzásba a barátkozást. Weasley papa sose bocsátaná meg, ha aranyvérűhöz mennél feleségül. – Hahó!
Előkerült James; időközben megszabadult a ládától, a bagolytól és a kulitól, s izgalma arról árulkodott, hogy szenzációs híreket hoz.
– Ott van Teddy – zihálta a háta mögött gomolygó gőzfelhő felé mutatva. – Most láttam! Tudjátok, mit csinál? Victoire-ral smárol!
Nyilván heves felháborodásra számított, mert csalódottan nézett a higgadt felnőttekre.
– A mi Teddynk! Teddy Lupin! A mi Victoire-unkkal smárol! Az unokatesónkkal! Megkérdeztem, mi a fenét csinál…
– Megzavartad őket? – hüledezett Ginny. – Istenem, olyan vagy, mint Ron… – …erre azt mondta, hogy csak kikísérte Victoire-t! Aztán meg
elküldött. Smárolnak! – hangsúlyozta James, mintha attól tartana, hogy nem fogalmazott elég világosan.
– De jó lenne, ha összeházasodnának! – suttogta ábrándos képpel Lily. – Akkor Teddy tényleg családtag lenne nálunk!
– Már most is hetente ötször nálunk vacsorázik – jegyezte meg Harry. – Egyszerűbb lenne felajánlani neki, hogy költözzön hozzánk.
– Tök jó! – lelkendezett James. – Al szobájában ketten is elleszünk. Teddy megkaphatja az enyémet!
– Nem – jelentette ki határozottan Harry. – Ha ti összeköltöztök, másnapra nem lenne fedél a fejünk fölött.
Ránézett a néhai Fabian Prewitt-től örökölt ütött-kopott órára. – Mindjárt tizenegy óra. Ideje felszállnotok.
– Öleljük Neville-t, ne feledd átadni neki! – figyelmeztette Ginny búcsúzóul Jamest.
– Anya! Nem ölelgethetek egy tanárt! – De hát ismered Neville-t… James a szemét forgatta.
– Idekint igen, de a suliban nekünk ő Longbottom professzor, ha nem tudnád. Nem állhatok neki ölelgetni őt gyógynövénytanórán!
James a fejét csóválta, majd – hogy megbotránkozását feledje – odaszúrt egyet öccsének.
– Roxmortsban találkozunk, Al! Majd óvatosan a thesztrálokkal! – De hát azok láthatatlanok! Azt mondtad, láthatatlanok!
De James csak nevetett; hagyta, hogy anyja megcsókolja, futólag megölelte apját, aztán felugrott a gyorsan megtelő vonatra, még egyet intett búcsúzóul, és elszaladt megkeresni a barátait.
– Ne félj a thesztráloktól! – fordult Albushoz Harry. – Jámbor állatok, nem bántanak senkit. De titeket különben sem kocsin visznek a kastélyba, ti csónakkal mentek.
Ginny megcsókolta Albust. – Karácsonykor találkozunk. – Jó utat, Al – búcsúzott Harry. – Ne feledd, Hagrid jövő pénteken vár benneteket teára. Hóborccal vigyázz. Ne párbajozz, amíg meg nem tanultad, hogyan kell. És ne dőlj be James vicceinek.
– Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök?
Az elsuttogott kérdést Albus csak apja fülének szánta, s Harry megértette: fiát csak a búcsú perce tudta rákényszeríteni, hogy elárulja, mennyire fél.
Harry leguggolt, így Albus arca egy gyereke közül egyedül Albus örökölte Lily szemét.
– Albus Perselus – szólt halkan. Csak Ginny hallhatta szavait, de ő tapintatosan elfordult, és integetni kezdett Rose-nak, aki már felszállt a vonatra. – A két keresztnevedet a Roxfort két igazgatója után kaptad. Egyikük mardekáros volt – és a legbátrabb ember, akit valaha ismertem. – De hogyha…
– Akkor a Mardekár ház gazdagabb lenne egy értékes emberrel. Minket nem zavarna, hidd el. De ha téged igen, akkor választhatod a Griffendélt is a Mardekár helyett. A Teszlek Süveg figyelembe veszi a kívánságodat. – Tényleg?
– Nálam figyelembe vette.
Ezt egyik gyerekének se mondta el eddig. Albus csodálkozva nézett rá, de ekkor végig a piros vonat mentén felhangzott az ajtók csapódásának zaja, s a szülök fehér ködbe burkolózó serege az ablakok alá tódult egy utolsó csókot adni, elhadarni egy utolsó figyelmeztetést. Albus felugrott a vonatra, s Ginny becsukta mögötte az ajtót. Diákok hajoltak ki a közeli ablakokon. Számos arc a vonaton meg a peronon, Harry irányába fordult. A Rose mellett álló Albus csodálkozva pislogott körül. – Ezek meg mit bámulnak? – értetlenkedett.
– Ne foglalkozz velük – legyintett Ron. – Engem néznek. Világhírű vagyok.
Albus, Rose, Hugo és Lily nevettek. A vonat lassan gurulni kezdett. Harry elindult mellette, s elnézte fia sovány arcát, melyen már lángolt az izgalom. Mosolygott és integetett, pedig ez az elválás egy kicsit olyan volt, mintha elvesztené Albust…
Az utolsó gőzfelhő is szertefoszlott a hűs őszi levegőben. A vonat már eltűnt a kanyarban, de Harry még mindig felemelt kézzel állt. – Jó lesz neki, ne félj – zümmögte Ginny.
Harry ránézett a feleségére. Lassan leeresztette a kezét, és megérintette a villám alakú sebhelyet a homlokán.
– Tudom.
A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg. Minden rendben volt körülötte.