Bexi-sorozat (idézetek )

Egyszer

͵͵ – Mi a…? – kérdeztem ijedten, és az elém táruló képtől azonnal kiment az álmosság a szememből.
Daniella az erkélyajtó előtt állt kócos hajjal, dühösen, kezében a bazinagy kijelzős telefonjával. Előtte Márk (Márk? Igen, Márk.) az arcát fogva meredt rá értetlenül.
– Megőrültél? Megütötted az arcomat – nézett rá Márk döbbenten.
– Honnan kellett volna tudnom, hogy te vagy? Majdnem beszartam, úgy megijedtem, amikor rám léptél! – vágta rá Daniella dühösen.
– Mi történik? – pislogott Evelin, Márk pedig odakapta a fejét, és meglepetten nézett a mellettem fekvő Evelinre.
– Te mit keresel itt?
– Nem, te mit keresel itt? – kérdezte Daniella.
– És különben te mit keresel itt? – fordult hozzá Márk széttárt karral.
– Márk, te mit keresel itt? – néztem rá a szememet dörzsölve. – Mi történt? – rontott be az ajtón György álmos arccal, és körbenézett a helyiségben. – Na jó, ti mit kerestek itt, mindannyian? – tette fel a lehető legtökéletesebben a kérdést.
– Passz – tettem fel a kezem védekezőn.
– Mi, Evelinnel itt aludtunk, egészen addig, amíg Márk bele nem lépett a gyomromba! – felelte Daniella.
– De mit kerestél az erkélyajtó előtt? – kérdezte Márk.
– Ott aludtam! – védte magát Daniella.
– Jó, legközelebb szólj, ha kutyát játszol, hogy tudjak róla – dünnyögte, és fájdalmasan az arcához kapott. – Mi a franccal ütöttél le?
– A telefonommal. Bocs – húzta el a száját Daniella.

...

– Miért van itt Nagy Márk? – csodálkozott a húgom.
– Csak beköszöntem – tette fel a kezét Márk, egyfajta „már itt sem vagyok!” stílusban.
– Ühüm – bólogatott Lili ásítva. – Gondolom, a sakk… – legyintett.
– Lili, menj aludni! – kiáltottam rá elkerekedett szemmel, mire Daniella és Evelin megpróbálták visszatartani a vihogásukat. Márk, anyu és György semmit nem értett ebből, így kérdőn néztek össze.
– Te érted, hogy mi folyik itt? – kérdezte anyu Györgytől.
– Te akartál átlagos tinit a popsztár helyett. Na, az pont ilyen – felelte szórakozottan.''

͵͵ – Ne haragudjatok, veletek van a kiskutya?
– Igen! Miért? Mi van Madzaggal? – rémült halálra Körte, és aggódva kezdte forgatni a fejét a kutyáját szólítgatva.
– Semmi, csak jó lenne, ha megfognád, mert végigpisilte az öltözőt – közölte a stábtag unottan.
– Ja, jó. Hol van? – könnyebbült meg Körte.
– Éppen az egyik versenyző estélyi ruháját rágja szét. Próbáltam megfogni, de megkapta a kezem, úgyhogy kéne egy kis segítség. Nem hallgat semmire, bármit mondunk neki.
– Próbáltátok azt, hogy „Ölj!”? – érdeklődött Körte.
– Nem, miért, mi történik akkor? – kérdezte a stábtag ijedten.
– Mi történne? Ez egy yorki – röhögte ki Körte. – Aszádék hiába tanítgatják rendületlenül. Na, keressük meg – indult el, aztán felém fordult. – Mindjárt jövök, gyerek.
– Csak nyugodtan – intettem, és néztem ahogyan előresietnek, én pedig ráérősen lépkedtem a folyosón a színpad irányába, félig a jelenben, félig pedig az emlékeimben létezve.''