A Hangtalan Lelkek Könyve: Záródó Kapuk

Első fejezet: Új kezdetek

Soha nem akartam különleges életet, nem kértem semmi mást, csak egy szerető családot, kellemes otthont, kilátásokat a jövőre nézve, és reményt, hogy az álmaimat elérhetem egyszer. Ezekből egyiket sem kaptam meg, azonban valami mást igen.

Kitartást, bátorságot, és hogy láthatom azt, amit a legtöbb ember nem: a világ igazi arcát. Amiben mások csak hisznek, számomra tudássá vált, amit mások csak elképzelnek, én láttam. Angyalszárnyakon repültem, és láttam a halált, mégis visszatértem. Hogy miért? Mert annyira élni akartam? Vagy, mert iszonyodtam a haláltól? Talán egyik sem igaz. Egyszerűen csak választottam, ahogy Azrael is.

- Gyere, igyekezz!

Mondtam, és felhúztam a földről. A halott férfi teste ott hevert mellettünk a fűben, a nyaka kicsavarodva, a szeme fennakadva, megőrizve élete utolsó érzését az öröklétnek.

- Hová? Miért sietsz?

- El kell tűnnünk innen, mielőtt még valaki meglát minket! – még mindig értetlenül nézett rám, én pedig igyekeztem felvilágosítani a helyzetünkről. – Azrael, megöltél egy embert! Ezért börtönbe is kerülhetsz! Tudod, már ember vagy! – zavart és kissé reménytelen szemekkel nézett rám, vagy inkább át rajtam.

- Tényleg, sajnálom!

Elindultunk kifelé a temetőből, és csak remélni tudtam, hogy senki nem figyel fel ránk. Még mindig nem egészen sikerült feldolgoznom, amit Azrael tett, és hogy mostantól épp olyan ember, mint én, vagy az anyám, de nem hagyhattam, hogy leblokkoljak.

- Hová megyünk? – kérdezte, én pedig végignéztem rajta. A fekete köpenye most esetlenebbül állt rajta, és túl feltűnő volt.

- Haza! Anya nincs otthon, neked pedig kell valami ruha!

- Miért? – abban a pillanatban, hogy ezt megkérdezte, egy fiatal anyuka a kislányával elment mellettünk, és gyorsan letakarta a gyerek szemeit.

- Hát, ezért. –válaszoltam. – Az emberek nem mászkálnak fürdőköpenyben az utcán! Vagy maximum a szatírok, de nem szeretnénk, ha annak néznének téged!

- Az meg mi? Mi az a szatír?

Furcsa volt, kissé nevetséges is, hogy a kora ellenére mennyi mindent nem ért, és nem tud az emberekről, a amagyarázattal azonban vártam addig, amíg végre a lépcsőház ajtajában eltűnhettünk a vizslató tekintetek elől.

- Olyan férfi, aki mutogatja magát az embereknek. – összevonta a szemöldökét.

- Szóval mindenki, aki kimegy az utcára?

- Nem, nem csak úgy mutogatja! Hanem meztelenül! – felsóhajtott.

- Á, értem.

Őszintén reméltem, hogy miközben felfelé megyünk a lépcsőn, senkinek nem támad az az ötlete, hogy éppen most nyissa ki az ajtaját. Semeranielt is nehéz volt kimagyarázni, még egy férfit már szinte lehetetlen lett volna, ezúttal azonban szerencsém volt.

- Nem furcsa? – kérdeztem, miután beléptünk a lakásba.

- Mi?

- Hogy ember vagy. – megvonta a vállát.

- Pár perce tart, úgyhogy még nem. – váratlanul megfogta a kezem, és a mellkasához nyomta. – Ez viszont az! Ver a szívem, és érzem a bőrödet! Soha nem éreztem még magam ennyire élőnek!

- Nem bánod, amit tettél? – elnevette magát, és megszorította a kezem.

- Nem tettem volna, ha nem ezt akarom! Soha nem fogom megbánni, ebben biztos vagyok!