A Hangtalan Lelkek Könyve: Záródó Kapuk

Kilencedik fejezet: Szívtől szívig

Egészen addig ültem ott, magamba temetkezve és mindenért magamat hibáztatva, amíg az ajtó újra ki nem tárult. Semeraniel elégedett, mégis nagyon boldogtalan tekintettel közelített felém, mint egy halálra ítélt, aki beletörődött a végzetébe, és tudja, hogy már nem tehet semmit.

- A felmentősereg megérkezett, kisasszony!

Mondta, és az ágy alá nyúlva egy kulccsal kiszabadította a láncomat, de a lábaimról nem vette le a bilincset. Megrántotta a végét, jelezve, hogy áljak fel.

- Nem egy kutya vagyok, akit sétálni viszel! – elmosolyogta magát, de a szeme ugyan olyan kietlen és sötét maradt.

- Tudom én azt jól, Szuzanna!

Újra megrántotta, ezúttal erősebben, és ez már fájdalmat is okozott. Felszisszentem, de talpra álltam, és egy szó nélkül követtem, hiszen nem tehettem semmi mást. Értelmetlen lett volna ellenkezni, vagy bármi ilyesmire még csak gondolni is, így azt csináltam, amit lehetett. Vártam a fejleményeket.

A szobából kilépve egy sötét, hideg és poros folyosón találtam magam, ami tökéletes ellentéte volt a belső térnek. Éreztem a régi házak dohos, fáradt illatát a levegőben, ami nehéz leplet terített a szívemre. A folyosó végén fátyolos fény derengett, de gyenge volt és színtelen, mint a korai napkelte. A portól szürke, eredetileg vörös szőnyegen a lábam puhán puffant minden egyes lépésnél, és a lánc sem csörgött többé.

Amikor végre elértünk a fény határáig, megláttam a forrását. A folyosó végén azonnal egy sűrű pókháló lepte lépcső kezdődött, ami meredeken kanyargott lefelé, egészen a földszintig, ahol a földet repedezett hajópadló burkolat fedte.

Mindent ellepett a por és a pókháló. A magas ablakok boltíveinek tetejét, és az antik, homályos fényben tündöklő csillár szétágazó csápjait is, amiknek a végén még itt-ott gyertyacsonkok emlékeztettek rá, hogy valaha lámpaként is használták.

Ahogy lefelé haladtunk, megláttam a többi berendezési tárgyat is, amikre terítőt szőttek a pókok az eltelt évek alatt. Egy magas asztalt, faragott lábakkal, körülötte három, bársony támlás székkel, egy régi zongorát a kandalló előtt... mindezek közt pedig ott állt Gabriel, vele szemben az éppen egy világot feladni készülő Azraellel.

Dühös lettem, amint az arcára íródott szeretet megérintett, nem viseltem el, hogy azt hiszi, nekem segít.

A lépcső alján Semeraniel megállt, és nem engedett tovább mennem, Gabriel pedig halkan felnevetett.

- Add a gyűrűket, és már viheted is! Hidd el, nem fogom visszatartani!

- Azrael, ne!

Kiáltottam fel végső kétségbeesésemben, de ő rám sem nézett. Már meghozta a döntését, jól tudtam, de ezért gyűlöltem is. Épp olyan hajthatatlanul makacs volt, mint én.

- Oda ne add neki Azrael! Ne merészeld! – sziszegtem, de ő már nyúlt is az ujjai felé, megpecsételve ezzel az emberiség, és talán az egész világ sorsát.

- Én, Azrael..

- Nem! Gondolkozz már, Azrael! – kiabáltam, ahogy csak bírtam, és oda akartam rohanni hozzá, hogy befogjam a száját, de Semeraniel elkapott, a szorításából pedig nem törhettem ki.

- ...ezennel átadom neked, Gabriel, a Mennyország, és a Pokol kulcsait.

Gabriel arca szinte aranyfényben ragyogott, de a szemében láttam a romlottság démoni sugarát. Kinyújtotta a kezét, Azrael pedig a tenyerébe tette a gyűrűket, amiket annyira meg akart védeni még korábban.