A Hangtalan Lelkek Könyve: Záródó Kapuk

Hatodik fejezet: Ostrom alatt

Nagyon hosszú időnek tűnt, mire magamhoz tértem, és rémülettel töltött el a gondolat, hogy esetleg ismét kómában feküdtem. Képtelen lettem volna elviselni, ha újabb hónapokat, vagy éveket veszítek el az életemből, ugyan akkor, valamilyen szinten örültem is volna neki. Talán úgy átaludnék mindent, és a problémák nélkülem oldódnának meg!

Lassan nyitottam ki a szemem, féltem a helytől, ahol találhatom magam, de megkönnyebbültem, amikor semmi egyebet nem láttam, csak a szobám falait. A délutáni, fáradt napfény sárgára festette őket, ami megnyugtató melegséget árasztott.

A testem és a fejem is lüktetett, és ahogy lenéztem magamra, láttam a kötésekkel borított bőrömet, amit pedig a hálóing eltakart, azt éreztem. Szédültem, a végtagjaim pedig teljessen elnehezültek, miközben a szemem fáklyaként égett.

Egy-két pillanatig nem is igazán emlékeztem, mi történt, csak különálló képek villantak fel az agyamban. Egy raktár, Christopfer, Clyemne...majd Semeraniel. A történet akkor állt össze igazán, amikor a fejemet oldalra hajtva, megpillantottam a szürke rózsáimat, és elöntött a végtelen, szívet tépő csalódás.

Semeraniel ölte meg Clyemnét. Meggyilkolta, és ezzel elárult engem is.

Láttam magam előtt a rideg, kegyetlen és érzelemmentes arcát, ahogy egy mozdulattal elvágta a nő torkát, amiért már nem volt a hasznára. Láttam a szemébe szökő, hűvös könyörtelenséget, amitől összeszorult a gyomrom és a torkom.

Kitört belőlem a zokogás, a szám elé kaptam a kezem, de ez sem volt képes elnyomni a lelkemből áradó fájdalom zaját. Nem értettem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megtette azt, amit láttam.

Semeraniel soha nem állította be magát jó embernek, de ez rosszabb volt bárminél, amit korábban feltételeztem róla.

Felugrottam az ágyról a fájdalom ellenére, és kikaptam a vázából a rózsacsokrot, aminek még az érintésétől is undorodtam, majd kinyitottam az ablakot, és kidobtam rajta, egyenesen le az utcára. Nem tűrtem volna meg tovább az ágyam mellett ezt a képmutatást és hazugságot. Azok a virágok jelképezték őt, és mindent, amit iránta éreztem, minden szeretetet és gyengédséget, amit valaha kaptam tőle.

Nem szeretett igazán! – gondoltam – Ő is csak kihasznált, hogy Gabrielnek segítsen!

A virágok az útra estek, én pedig néztem, ahogy az autók egymás után hajtanak át rajta, és szakítják darabokra, de nem könnyebbültem meg. Mintha a szívem is ott lett volna minden egyes sziromban, olyan éles, tépő fájdalom járta át a testem és a lelkem. A múltam hullott darabjaira, a féltve őrzött illúzióim, a percek, amikben őszintén hittem, hogy számítok Semeranielnek, én pedig mindezt az ablakban zokogva néztem végig.

Nem akartam elfordítani a fejem, nem akartam többé félrenézni, és kikerülni a valóságot, csak azért, hogy ne fájjon annyira.

Az ajtóm váratlanul kinyílt, egy pillanattal később pedig Azrael már mellettem állt, és a tekintetemet követve rálelt az éppen széteső csokromra. A szemében visszataszítóan csillogott az elégedettséggel vegyes káröröm, én pedig hirtelen nem csak Semeranielt, hanem őt is másképpen láttam.

- Megkaptad a jelet, amire vártál?

A hangja hallatán felnéztem rá, és olyan dühös lettem, hogy legszívesebben megfojtottam volna. A kezem ökölbe szorult, és reszketett a haragtól, miközben a fogaim is vacogtak. Gyűlöltem az örömöt a szemében. Gyűlöltem, hogy még mindig a szenvedésem jelentette neki a legnagyobb boldogságot.

- Nem változtál te semmit, igaz?- Suttogtam, mire megrémült szemekkel nézett le rám. – Te is csak játszol velem, mint Semeraniel! Elhiteted, hogy fontos vagyok, miközben épp olyan kárörömmel nézel rám, ha szenvedek, mint régen! Örülsz neki?