A Hangtalan Lelkek Könyve: Záródó Kapuk

Nyolcadik fejezet: Viszontlátás

Percekig csak ültem, és a fehér kardot szorogattam a kezemben. Az én kardomat. Nem éreztem idegennek magamtól, de ez a mardosó félelmen nem változtatott. Fogalmam sem volt, tulajdonképpen minek lettem akaratomon kívül a tagja, és a lelkem egy része talán nem is vágyott rá, hogy tudja.

- Michael elmondta a jó hírt! – anya hangja hirtelen kirántott a gondolataimból. – El sem hiszem, hogy kiválasztott egy kard!

- Hát, én sem! Mi ez a Csontlégió egyébként?

A kezében tartott könyvet letette az asztalra, és kihúzott magának egy széket, hogy leüljön velem szemben.

- A légiót maga az Úr alapította, még a kezdeteknél! Tagjai csak tiszta lelkű angyalok lehetnek, olyanok, akik képesek pártatlan ítélkezésre!

- És én ilyen lennék? – felvonta az egyik szemöldökét.

- Szerinted talán nem? Nem te gondolkoztál el azon, hogy talán Gabrielnek van igaza?

- És ez azt jelenti, hogy pártatlan vagyok?

- Igen! Nem fűz senkihez olyan hűség, ami meggátolna az ítélkezésben! Hallottad Meranelt, igaz? Zavarónak tűnhetett, hogy folyton megkérdőjelez mindent, de a légiónak ez a lényege! Kérdéseket kell feltennie, válaszokat találni, utána pedig döntést hozni, de nem szimpátia, vagy hűség alapján! Heynera elvesztette a pártatlanságát, ezért a kard megtagadta őt! – próbáltam bólintani, és úgy nézni anyára, mint aki mindent tisztán ért.

- Világos, azt hiszem! De még mindig nem értem, hogy lehetek én is légiós! Még csak angyallá sem tudok alakulni egyedül! – halkan felnevetett, és megfogta a kezem, ami még mindig a kard markolatán pihent.

- Kicsim, azzá nem a szárnyed, vagy az íjad tesz! Az angyal benned van, a lelkedben és a szívedben, nem számít, milyen alakban élsz!

- Szerintem meg számít, mivel így nincs erőm!

- Tévedsz! Az erő benned van, bármit is teszel! Lehet, hogy nem pontosan úgy jön elő az angyali énedből, mint az emberiből, de akkor is ott van! Mit gondolsz, miért éltél túl mindent? Hogy voltál képes mindig tovább lépni?

- Nem voltam, anya! – suttogtam, könnyes szemekkel – Soha, semmin nem léptem tovább, és ezt te is tudod!

- De kibírtad, és itt vagy! Ne kérdőjelezd meg a kard döntését, ha téged akar, azt biztosan okkal teszi! A Csontlégiónak kell figyelni az Úr és a többi anygal hibáira, erre a feladatra pedig nem is tudnék nálad jobbat! A szemedet nem homályosítja el a hála, vagy a tiszetelet, sem pedig a szeretet, és ezért vagy te pontosan oda illő! – ahogy befejezte, mély levegőt vettem.

- És mi van akkor, ha nem akarom? – megértő, kissé fájdalmas tekintettel nézett rám.

- Sajnálom, de nem választhatsz! Ha a légió szólít, az olyan, mint a Hadba hívás, nem utasíthatod vissza!

Ezt persze magamtól is selytettem, mégis, gyűlölet és harag járt át a gondolattól, hogy ismét belekényszerítenek valamibe. Amikor Azraelt legyőztem, azt hittem, a rácsok körülöttem végre megszűnnek, de tévedtem. Valólyában csak még szorosabbra záródtak.

§

Jó darabig mindenki távol maradt, és keresték azt a médiumot, aki segíthet nekünk. Meglepő volt, milyen nehezen lehet találni egy igazit, aki nem csaló, vagy pénzhajhász, ahogy az is, hogy ennyire tehetetlenek maradtunk. Pontosan tudtuk, mi történik körülöttünk, és nem tehettünk ellene szinte semmit. A könyvekben és a filmekben ez mindig máshogy van. Ott percről percre izgalmas események követik egymást, én pedig valami hasonlót vártam a valóságtól is, de két év alatt rá kellett jönnöm, hogy az igazi élet nem ilyen. Gabriel évezredeket várt, hogy végre elkezdje kivitelezni a tervét, hónapokba telt, mire megtudtam Azrael nevét, most pedig nem csinálhatunk szinte semmit. Idegtépő volt az egy helyben toporgás, abban a tudatban, hogy Gabriel a gyűrűkre vágyik. Mintha egy időzített bomba felett őrködtünk volna, ami ott ketyegett Azrael ujjain.