Egy ártatlan meggondolatlanság. Egyetlen mondat. Egyetlen szó. Ennyi kellett ahhoz, hogy megfosszam magam a saját családomtól, az otthonomtól, az eddigi életemtől és a jövőmtől. Azzal az egy szóval elveszítettem mindent, ami valaha kedves volt a sz...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nagyjából az éjszaka kellős közepén riadhattam fel újra. Egy számomra igencsak kedves hang a nevemen szólongatva ébresztett engem.
- Izabella! Ébredj, Izabella! Kelj már végre fel! Gyorsan!
- Ibolyka... - nyöszörögtem alig hallhatóan. Vaksötét volt odalent, és elviselhetetlenül hideg. Csak egy távoli fáklyafénynek köszönhettem, hogy láthattam nővérem gondterhelt arcát.
- Pssszt! Ne olyan hangosan! Nem hallhatnak meg minket! - hadarta alig hallhatóan, közben a szó szoros értelmében felrángatott engem a szalmarakásról. - Gyere! Gyere gyorsan! El kell tűnnünk innen!
- El? Mégis hová? - kérdeztem bágyadtan.
- Nincs időnk magyarázkodásra! - suttogta Frici, aki a nyitott cellaajtónál várt ránk. - Perceken belül fel kell szívódnunk!
- Én... - hebegtem, s a szemem ismét könnybe lábadt. - Nem akarok elmenni innen...
Ibolyka és Frici úgy néztek rám, akár egy vadidegen emberre, vadidegen országból, megfejthetetlen beszéddel és gondolatokkal.
- Nem maradhat itt kend! - rázta meg a fejét Frici aggódóan. - Még mindig nem érti?
- Ha Lénárd és az őrei hajnalban itt találnak, vége az életednek! - hüledezett Ibolyka rémülten.
- Ha pedig megszököm, utánam küldi a katonáit... Így is-úgy is kötélen végzem... - pityeregtem. - Ha már egyszer úgysincs választásom... Nem futok el... Inkább meghalok...
- Mind a hétezer lovaskatonáját kigyelmed után küldheti, egy se keresné kendet igazán - vágta rá Frici határozottan. - Jöjjön velünk! Ma este megmutatjuk önnek, milyen keveset is ér Lénárd hatalma a mienkkel szemben.
- Meg akarok halni! - sírdogáltam. - Csak a halál szabadíthat meg az apám okozta fájdalmaktól...a hercegnői címtől...a jegyesi gyűrűmtől...
Frici némán összenézett jegyesével, arcáról lerítt a teljes értetlenség és tehetetlenség. Ibolyka felém fordult, néhány percig csak a szavakat kereste, aztán ennyit mondott:
- Kérlek, adj választ a kérdéseimre. Ki vagy te? Kivé szeretnél válni? Kiként szeretnél meghalni?
- Egy megárvult, címétől megfosztott királylány vagyok, akit az apja, a király holtan szeretne látni. Minden megmaradt vagyonom ti, a szeretteim vagytok, valamint ez az átkozott gyűrű, melyet hiába szeretném, nem tudom eldobni - feleltem az első kérdésre szomorúan, karjaimat tehetetlenségemben magam köré fontam. - Hogy kivé válnék, arról fogalmam sincs. Meghalni... Meghalni... - a szavam egy percre elakadt, majd tehetetlenül lesütöttem a szemem, remélve, hogy ezzel megakadályozhatom, hogy megint elsírjam magam. Ibolyka nyert. - Meg szeretnék halni...de nem így, nem ilyen áron, nem ilyen rövid, eseménytelen és jelentéktelen élettel a hátam mögött. Minden vágyam meghalni, de nem így, nem olyan bűnért, amiről nem tehetek. Élni szeretnék előbb, boldogan, békességben, szerelemben, saját családban, új otthonban... Új életet szeretnék... Addig nem halhatok meg, amíg nem leltem meg a boldogságom!
