Ikerhatás

A kiválasztott

Csak bólintottam Zelo-nak, nem voltam többre képes. De aztán sem, hogy elmondta amit úgy vélt tudnom kell.
S hogy mi volt ez?
Nos nem akartam elhinni, de mégis kénytelen voltam. Nem volt jobb magyarázat. Zelo elmondása szerint valamikor régen az emberek s a farkasok, és az amolyan fél lények, a két fajból adódóan, viszonylagos békében éltek. Ám ahogy az évek teltek az emberek változtak. Egyre kevésbé fogadták el a keveredést. Ezért pusztítani kezdték ami szerintük nem normális és amitől féltek holott előtte az életük része volt. Így eshetett meg, hogy azóta egyfajta harc folyik ember és farkas, illetve farkas és farkas közt is, nem csak ember és ember közt. Na és persze az is eme különbözés hozadéka, hogy időről időre felbukkannak olyan emberek, a kiválasztottak úgymond, akiket egy farkas választ párjául, aki majd utódot szül neki.
Mondanom sem kell, hogy én az utódlásnál akadtam ki csak úgy igazán. Előtte sem voltam éppen teljesen rendben. De aztán végképp sokkolódtam. Nem akartam hinni, még mindig. De aztán hittem. Miért? Csupán csak azért, mert Zelo elárulta, hogy az a két kis kölyök az ő s Yongguk közös iker fiai.
- Most.. - kerestem a szavakat melyek nehezen lettek meg - most már csak az nem világis, hogy ki volt az a házatokban.
- Ő volt Jackson. - nagyra nőttek szemeim - Folyton zaklat minket. De úgy tűnik most rád fáj a foga mert ő is téged akar mint Yongnam. - kezdtem újra s jobban félni - De nem kell félned, meg fogunk védeni. - alig kimondta valahonnét egy üvöltés hallatszott, Zelo arcán pedig mintha mosoly suhant volna át - Azt hiszem ideje mennünk. - felket és felsegített engem is - Juteszembe, a suliban úgy tudják, hogy elkaptál egy csúnya gyomorrontásos vírust, szóval nem gond, hogy nem voltál. - már meg sem próbáltam megkérdőjelezni a dolgot.
Elindultunk, valamerre... Nem mentünk túl sokat, máris egy kis út s egy robogó mellett takáltuk magunkat. Zelo-val a robogóra ültünk fel s azzal indultunk vissza a városba.
Elég sokáig tartott, de visszaértünk a várisba. Abba a városba ami most teljesen idegennek és visszataszítónak hatott a hallottak után.

Emésztem még mindig a dolgokat. Zelo alig fél órája hagyott magamra, de még mindig nem tértem észhez teljesen. Otthon vagyok, mosdottam már, de az sem tudott segíteni. Enni egyáltalán nem tudtam. Csak ültem, illetve még ülök a nappaliban és meredek magam elé mint holmi kettyós akit túladagoltak.

A másnap ugyanígy, ugyanott ért el, a kanapén bambulva.
Most mit kellene tennem? Felmerült bennem a kérdés, még ha tudtam is mi a válasz. Annyira új volt a dolog, hogy amennyire taszított ugyanannyira vonzott is.
Észhez nem tértem ugyan, de azért felkeltem, mosdottam újra, majd öltöztem és elindultam az iskolába. Félelem nem volt bennem, legalábbis az a megszokott undorral teli nem mint máskor, inkább üresnek éreztem magam.
- Nocsak... kit fújt erre a szél. - be se tudtam lépni úgy az iskola kapuin, hogy ne kapott volna el az idióiták királya, Jackson Ultrabunkó Wang. Nekilökött a kapu kemény vasának, s támaszkodott meg úgy, hogy esélyem se legyen menekülni. - Tudod... - közel hajolt mire én elfordítottam fejem - túl csábító szuka szagot árasztasz magadból és... - folytatni azonban nem tudta mert valaki elhúzta, ellökte tőlem és egy jó nagyot behúzott neki. Ez a valaki, Yongnam volt az, eztán megragadta kezem és magával húzott. De csak addig míg ki nem tudtam rántani kezem az övéből. Furán nézett rám, de én nem magyaráztam meg neki tettem, csak elsiettem, jobban mondva futottam tőle. Nem értettem igazából mi volt a bajom, elvégre megmentett engem, újra.
A kíváncsi tekintetek elől elbújni nem tudtam, így csak, menekülésem végén, leültem megszokott helyemre és próbáltam mindenkit figyelmen kívül hagyni. Persze nem ment teljesen. Sajnos nem megy úgy sose semmi ahogy szeretném.
Az első órám ilyen kurtán furcsán jött el. Semmi extra nem volt azon kívül ami minden más alkalommal szokott lenni. De valahogy mégis éreztem, hogy minden változott. Aztán az óra után a változás bunkó formája ismét megtalált, méghozzá igencsak meglepő formában.
Éhes voltam, mert igazából nem is tudtam mikor ettem utoljára, ezért a büfébe indultam, hogy vegyek valamit magamnak. Ekkor futottam össze úgymond a bunkóság királyával aki furcsa mód nem bunkózott, sokkal inkább kedves próbált lenni. Nem lökött fel, hogy arccal a kapott kajába hasaljak el, inkább elvette tálcám s vitte egy üres asztalhoz. Azt hiszem nem csak engem lepett meg és sokkolt tettével. S ha ez nem lett volna elég nem hagyott ott. Enni se nagyon tudtam, mert éreztem hogy figyel engem.
- Nem tudok tőled enni. - motyogtam, de értette, mert válaszolt.
- Segítsek? - rá se kellett néznem, tudtam hogy mosolyog.
- Próbáld meg és eltöröm a karod. - erre a hangra csak megremegtem kissé. Na nem mert megijedtem, inkább csak... olyan fura, de jó, hatással volt rám. Tetszett azt hiszem.
- Húzz el. - egy leült, egy pedig távozott. Hát nem lettem nyugodtabb, de mégis más lett a légkör s úgy kb minden. Olyan furcsa... - Nem bántott ugye? - egy kéz ért az enyémhez és az arcom egyenes irányban vett fel vörös színt. Csak megráztam fejem és lassan, de mégis ránéztem az engem érintőre. Furcsa volt most is, nem ő, inkább az, hogy úgy éreztem mintha lassan eltűnne minden s mindenki és csak én meg ő maradnánk. Azt hiszem kezdek megőrülni. Aztán elmosolyodott és én elkaptam róla tekintetem. - Egyél nyugodtan, nem fog zaklatni téged. - mondta kedvesen és úgy tűnt távozna.
- Nem... nem ennél velem? - oh miért kell ilyen bénának lennem?
- Maradhatok. - vissza is ült egyből.
Nem beszéltünk túl sokat, majdnemhogy semmit, de azt hiszem nem is volt rá szükség. Ettem pár falatot, Yongnam is mert voltam olyan zavart hogy nem bírtam megenni mind amit megvettem, ezek után mondjuk úgy hogy együtt hagytuk ott a büfét.
Óránk nem volt együtt eztán, de valahogy mégis mindig összefutottunk valahol az épületen belül s kívül. Olyankor mindig égett az arcom, ő meg csak mosolygott meg furán nézett rám. Utóbbit mindig betudtam farkas létének.
Végül aztán eljött a tanítás, illetve az órák vége. Örültem neki nagyon, mert igazán fáradtnak éreztem magam. Úgy minden s mindenki miatt, de legfőképpen magam miatt.
Az épületet elhagyva haladtam a kapuk felé mikor hirtelen két erős kar fogott közre, aztán egy erőteljes fájdalom hasított belém. Visszakézből olyan pofont adtam az engem elkapónak, hogy az leginkább nekem fájt nem annak akinek adtam.
- Te.. te teljesen megőrültél? - fakadtam ki miközben igyekeztem eltávolodni az engem eljapótól aki nem volt más mint Yongnam. Az a... az a mocsok megharapott.
- Meg kellett tennem. - szemeiben valami furát véltem látni.
- Dehogy kellett. - tiltakoztam mire megfogta karjaim, ezzel úgymond lebénítva hogy ne menekülhessek, aztán egész közel hajolt hozzám, hogy éreztem perzselően ható lehelletét arcomon. Tiltakozni sem hagyott időt, olyan gyorsan s kissé hevesen tapadt ajkaimra. Elvette az első igazi csókom, hogy közben fordult velem egy nagyot a világ.