Ikerhatás

Megvédelek

Tiltakozni akartam, de nem tettem. Elgyengültem, de at hiszem nem csak emiatt viszonoztam csókját. Mikor aztán elengedett felpofoztam őt, de ő ahelyett hogy ellökött volna csak elmosolyodott és magához ölelt szorosan.
- Nem engedem, hogy bárki hozzád érjen. Meg foglak védeni, bármi áron, de megteszem. - szavaira megfogtam s megszorítottam felsőjét. Elhittem amit mondott, hogy miért nem tudom de megtettem. Eztán tolt el kicsit magától s nézett rám. - Hazakísérlek. Túl.. hogy is mondjam, nem szerencsés egyedül mászkálnod ebben az időszakban. - bólintottam csak, hogy jó.
Elsőre nem esett le mire célzott, aztán meg mikor igen arcom ismét felvette egy érett paradicsom színét.
Yongnam valóban hazakísért, de nem ám akárhogy! Egész végig fogta a kezem. Nem volt baj. Dehogy. Csak éppen nagyon zavarba hozott vele.
- Zárd be az ajtót rendben? - pár percnyi némaság és egymás bámulása után Yongnam szólalt meg először - Ha baj van akkor csak hívd Zelo-t, ő tud majd szólni nekünk. Rendben?
- Rendben? - elmosolyodott megint mire egy kicsit fura érzés futott át rajtam.
Nem értettem mi az. Főleg akkor nem mikor Yongnam elköszönés gyanánt megpuszilta s megnyalta arcom, mert akkor az a fura érzés csak erősebb lett.
Nem sokkal azután, hogy Yongnam otthagyott bementem a házba  s ahogy kérte bezártam ajtót, ablakot, mindent. Persze hiába mert úgy sem érezt teljes biztonságban magam. Furcsa, de míg Yongnam a közelemben volt nem féltem. Pedig aztán ilyet igazán nagyon ritkán éreztem olyan ember, vagyis nem teljes ember, mellett akit alig ismerek. Normális ha úgy érzem kezdek kötődni hozzá? Nem, nem azért amit megtudtam róla. Sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan ok végett.
Említésre méltó eztán nem történt. Ugyanúgy elmentem fürdeni ahogy eddig, bár lényegesen gyorsabb voltam, ugyanúgy ettem pár falatot, aztán ugyanúgy olvasgattam tankönyveimből mint eddig, csak most már volt ami elvonha figyelmem. Feltűnően sokat gondoltam Yongnam-ékra. Vagyis... főleg Yongnam-ra gondoltam sokat.
Hogy lehetséges ez? Sose hallottam olyanokról mint ő. Arról sem, hogy egy fiú képes lenne olyan illatot árasztani magából mint egy nőstény vadállat. Meg aztán nem is hittem ezt el. Yongnam nem is érezte. Nem mondta hogy ilyet tapasztalna vagy mást.
Elmélkedésemből egy hangos, vérfagyasztó üvöltés szakított ki. Azt hittem magam alá csinálok mikor az üvöltés megismétlődött s azt egy irtózatosan nagy robaj kísérte. El se tudtam képzelni mi lehet az. El kellett volna bújnom, de én bolond kimerészkedtem szobámból, hogy megnézzem mi történik. Hát.. ha nem is azonnal mert úgy megijedtem hogy nem ment azonnal, de visszasiettem szobámba. Remegő kezekkel zártam kulcsra az ajtót s húztam a kilincshez székem. Telefonom is alig tudtam megtartani eztán. De igyekeztem. El akartam nagyon érni Zelo-t, vagy bárkit aki segíthet. Épp mikor felvette valaki akkor sikítottam egy nagyot, mert nem várt vad vendégem be akart törni szobámba.
- Zelo.. valaki, se...segítsetek. - félelmemben dadogtam is - Itt van... nagyon nagy és... és azt hiszem az ajtóm nem bírja... - s ekkor tört be ajtóm, nekem pedig esett ki kezemből telefonom. Össze is húztam magam és ha szégyen ha nem, én bizony könyörögtem az életemért. Az a vadállat csak jött, morgott egyre vadabbul. Vártam mikor csap le rám, mikor öl meg. De... hirtelen a morgását éles vonyítás szelte ketté, aztán újabb és újabb vonyítások, míg nem elhalkult minden. Féltem, rettegtem, éppen ezért nem is mozdultam. Akkor is mikor valaki vagy valami hozzám ért csak összébb húztam magam. Aztán egyszer csak két ölelő kar fogott közre.
- Ne félj... hallod Himchan? - csak szorítottak gyengéden az erős karok - Most már itt vagyok. - ez ő, ez Yongnam. Amint realizátam a dolgot erőmből telve karjára fogtam s felsírtam. - Nem hagylak magadra. - mondta, s csak beszélt és beszélt, közben pedig karjaiba fogott felemelt,majd elindult velem. Őszintén féltem e még? Nem. Egyáltalán nem. Mindegy hova visz, csak vigyen messzire. Elég volt ebből a sok ismeretlenből s a bizonytalanságból. Csak egy helyet akartam ahol biztonságban, nyugalomban lehetek.
Kellett némi idő, hogy összekaparjam magam annyira, hogy cselekvőképes legyek, hogy jelezni tudjam ezt Yongnam-nak is. Felsőjét fogtam s szorítottam meg mire ő lassított tempóján.
- Nyugodj meg, mindjárt ott leszünk. - jobban markoltam felsőjét, és ő mintha értette volna néma kérdésem - Hol az az ott? Hát.. az a hely ami a te otthonod is lesz ha elfogadod. - nem ment már túl sokáig. Miután megállt csak letett engem s ezzel kicsit el is tolt magától. Így vált láthatóvá számomra tulajdonképpen hová is vitt, hozott. Szép volt a táj, de tagadhatatlanul ijesztő is, tekintve hogy akármerre is néztem farkasok bukkantak fel. Hiába csuktam be szemeim majd nyitottam ki újra, ugyanazt láttam, farkasok amerre a szem ellát. Hát csoda ha nem bírtam idegekkel?
Elájultam, el biz én. De nem sokáig voltam eszméletlen, mert valaki, Yongnam, egy arcon nyalással észhez térített.
- Tudom, hogy félsz, de ahol laksz oda nem mehetsz vissza egy ideig. Itt biztonságban leszel míg rendbe jönnek a dolgok. - olyan aghódó volt s olyan aranyos, hogy talán emiatt elhamarkodott szavak hagyták el szám.
- Nem félek.
- De az előbb.. - olyan megnyugtató. Komolyan nem érzek már félelmet.
- Túl sok minden történt ma. - ismét ruháját fogtam meg. Rájöttem arra is, hogy ismét karjaiban vagyok, csak éppen most ül velem. - Gyenge vagyok, ezért történt... - homlokon csókolt mire én pirultam, majd meg is ölelt - nem érek sokat.
- Számomra te vagy a legértékesebb a földön. - nem értem miért mond ilyet, de jólesik.
Csak hinnem kellene igaz? Talán csak sodródnom kellene az árral, lesz ami lesz. De mi a garancia, hogy ő a különbözősége ellenére, később, nem fog bántani engem?