Ikerhatás

Új, boldog élet

(Elhoztam az utolsó részt. Remélem valóban olvasható volt, s volt akinek tényleg tetszett. 😊 Bocs, ha néhol túlságosan előre lett szakadva, de így éreztem tökéletesnek. 😊)

Eltelt egy nap, majd kettő s így tovább. Az életem egyik pillanatról a másikra változott meg. Őszinte legyek? Nem bántam meg. Semmit nem bánok. A mai napig furán méregetnek, bántanak is, illetve próbálnak, mert most már van aki megvéd, akinek fontos vagyok s akinek számít a létezésem.
Eltelt jó pár hónap és meg kell mondjam, hogy sosem éreztem még teljesebbnek az életem. Egyszerűen elégedett s boldog vagyok. Igen, boldog mert van egy nagy és szerető családom már, még ha kissé furcsák is, s boldog mert rám talált a szerelem. Sosem hittem benne, sosem gondoltam, hogy majd engem is akarni fog valaki. De megtörtént és kapaszkodom belé minden erőmmel. Talán önzőség ez részemről, de nem akarom elengedni ha már a sors megszánt engem.
Mostanság pedig vizsgákra készülünk. Kemény, sok-sok tanulással töltött, napok vannak a hátunk mögött. Ennek tetejébe még elkezdtem rohamosan hízni. Nem elég, hogy Yongguk-ék azzal nyúznak, hogy vemhes vagyok még az egészségem is romlik. Bosszantó egy dolog s egyben ijesztő is. Főleg akkor lett az mikor Zelo-val, persze titokban, az ikrek nélkül, ementünk újra az orvoshoz, aki csak megerősítette azt amit már az ikrek kiszagoltak. Ám volt ami sokkolt, olyannyira hogy mikor meghallottam elájultam. Három kis élet fejlődik bennem rohamos gyorsasággal. Tudtam miért, vagy legalábbis sejtettem. Az orvos is tudta, s mint kiderült ő is egy az olyan orvosok közül akik nem csak átlagos "terhességekkel" foglalkoznak. Miután eljöttünk az orvostól alig tudtam meggyőzni Zelo-t, hogy ne azonnal értesítse az ikreket. Persze amint haza értünk, itt megjegyezném hogy hozzájuk költöztem végleg, azonnal jelzett akinek csak tudott. Így aztán hamar körbefutott a farkasok közt, hogy újabb kölykök várhatóak.
Ezután kicsit felpörögtek az események. Ugyanis mivel nem épp emberi utódokat hordtam szívem alatt, a terhességi idő majdnem a felére csökkent. Gyorsan gyarapodtam, hála Zelo, de jobban Yongnam odafigyelésének az evést illetően. Na és azt se hagyjuk ki, hogy erős hangulatingadozásaimnak is Yongnam volt legtöbbször szenvedő alanya. Végül aztán eljött a szülés napja is.
Szokatlan borús, esős idő volt és én éppen kint voltam a farkasoknál az erdőben. Először mikor fájni kezdett a hasam, csak a túl sok ételt okoltam amit megettem, aztán az időjárást. De mikor úgy tűnt elfolyt a víz melynek ilyenkor távoznia kell, biztos volt, hogy bizony szülni fogok. Kegyetlen fájdalmak törtek rám, közben pedig elküldtem mindenkit melegebb éghajlatra aki csak a közelembe jött. Egyedül Zelo-t nem hajtottam el. Ő tudta csak, hogy késő lenne már engem haza vinni, hogy én már ott, a barlang mélyén, ahol a kicsik fogantak, ott fogok megszülni.
- Fáj... - kiabáltam már, nyöszörögtem is, de semmi nem enyhítette fájdalmaim.
- Minden rendben lesz. - Zelo nyugtatni próbált miközben én túlordítottam már a kint tomboló vihart is - Csak nyomj mikor erősebben fáj. - képtelen voltam érthetően válaszolni ezért csak bólintottam, majd újra csak kiabáltam. Úgy éreztem, hogy ha ezt túlélem nem akarom újra megtenni.
Egyre erősebb fájdalmak törtek rám, s ezek közben éreztem, hogy nyomnom kell, hogy jönnek már kifelé a kicsik. Alig telt el pár perc, később kiderült volt egy óra is az amit én perceknek hittem, és meg is szültem picikéim. Túl gyorsan és túl fájdalmasan jöttek kifelé, így miután meglettek el is ájultam, újra. Nem sokáig voltam eszméletlen, de mire felébredtem Yongnam volt már mellettem s nem Zelo, már Yongnam morgott nekem farkas alakban s ő böködte orrával a piciket s ő is volt az aki tisztogatta őket. Amint picikéink kibújtak azonnal farkas alakot öltöttek.
- Olyan szépek... - fáradt voltam, de arra még volt erőm, hogy a duplázódott s megnőtt melleimen csüngő picijeink megsimogassam. Yongnam persze csak morgott, de tudtam, éreztem, hogy ő is hasonlóként érez mint én. Zavarbaejtő volt mikor végignyalogatott engem, de már túltettem magam rajta. - Álmos vagyok.. - mondtam és csukogattam le szemeim. Nem akartam elaludni, de egyre nehezebb volt nyitva tartani szemeim s ezzel együtt ébren maradni.
Végül aztán csak elaludtam. De úgy, hogy aludtam egészen másnap délutánig. Gond nem volt belőle, csak akkor mikor éhes lettem. Picikéim ugyan tudtam szoptatni, de felkelni képtelen voltam s így enni sem tudtam. De mint egy ideje minden, ez is megoldódott. Yongnam hozott nekem enni, aztán meg is etetett engem.

Ez így ment eztán szinte minden nap. Ettem és aludtam, akárcsak melkeimen csüngő picikéim. Eltelt így szép lassan jó pár hónap. Eljött az ősz is mire voltam olyan erős, hogy segítség nélkül tudjak mozogni, enni, mosdani s etetni picikéim. Csak azt sajnáltam, hogy míg én Zelo-ék otthonában, vagyis már az én otthonom is, voltam, addig picikéim kint a vadonban az apjukkal és a többi farkassal. Ezt az egy dolgot nem tudtam olyan jól kezelni mint Zelo. Én nem tudtam, nem akartam engedni, hogy távol legyenek tőlem. Igaz az iskola is ott volt de azt másként folytattam közben.
- Meg fogsz fázni. - magyarázta nekem Zelo miközben igyekezett lépést tartani velem miközben a robogóját hátra hagyva loholtam hogy minél előbb picikéimhez érhessek - Nem vagy olyan erős, tudod jól, mint ők.
- Nem érdekel. - mondtam csak. Egész addig meg nem álltam míg egy elnyúló üvöltést nem hallottunk. Nem értettem, csak annyit tudtam, hogy már közel vagyunk.
- Várj.. - Zelo elkapta karom s erővel megállított - ez nem közülünk valónak hangzik.
- Mi? - egyszerre tört rám a félelem s valamiféle megmagyarázhatatlan érzés ami azt súgta vigyáznunk kell.
- Jobb ha sietünk. - Zelo ideges lett az újabb s újabb üvöltésektől. Azt hiszem nála csak én lettem idegesebb. Nem is ellenkeztem egy percig sem mikor kezem fogva rohanni kezdett. Ugyan alig bírtam tartani a tempót, de nem adtam fel. Rohantunk míg el nem értük a célt, a helyet ahol picikéink s a többiek voltak. Na de... ott aztán nem várt látvány fogadott.
A helyzet a következő volt. Az én drága ikreim a testvérük ellen fordultak aki egy iszonyatosan ismerős kölyköt védett. Ám a védett személy, akarom mondani farkas, sem tűnt úgy, hogy hagyná magát.
- Elég legyen! - egy erőteljes üvöltést követően Yongguk változott át s parancsolt rá az egymással civakodókra. Talán a meglepettség vagy nem tudom mi, de rávette a feleket, hogy elhalkuljanak és a vezetőre figyeljenek.
Hamar rájött mindenki, s le is döbbent, hogy kit is véd az én gyermekem. Nem volt más mint Zelo-ék egyik fia. Egyik fiatal sem volt olyan picike mint én hittem. De hogyan?  Miért? Teljesen össze lettem zavarva. Nem is éreztem túl jól magam. Nem arról volt szó, hogy nem nőnek ilyen gyorsan? Csak nekem homályosak részletek?
- Ülj le kicsit. - nem ellenkeztem mikor Zelo gyengéden földre ültetett. Valahonnan víz került hozzá egy üvegben, ami aztán az én kezeimbem kötött ki. Ittam is a vízből míg az üveg ki nem ürült. - Jobb már? - kérdezte s én bólintottam, aztán tekintetem a nem is olyan picike picikéimre vezettem. Olyan nagyok lettek. Könnyek gyűltek szemeimbe s le is folytak arcomon, mire kincseim szűkölve jöttek oda s nyalták meg arvom, kezeim.
- Olyan szépek vagytok.. - már meg sem próbálom megkeresni a miérteket. Inkább igyekszem beletörődni s elfogadni az életet s világot melybe csöppentem. - Olyan hamar felnőttök. - bújtak hozzám én pedig öleltem, simogattam őket. A furcsa csendet közben ismerős morgás és léptek zavarták meg, majd egy szívet melengető hang.
- Büszke is vagyok rátok. - Yongnam hangjára felemeltem fejem, viszont kincseink lehajtották azt - De ti nem tudjátok hol a határ. - egyik fiunk felmordult, mintha csak apjához szólt volna. Abba se hagyta míg rá nem szólt. - Elég legyen.
- Biztos vagy benne? Az életed adnád érte? - Yongguk hirtelen s meglepően fagyos komolysággal szólalt fel, szavait fiamhoz intézve, az pedig vicsorogca, morogva, fejét rázva válaszolt. Nem értettem, de úgy sejtettem nekem nem is kell értenem. - Egy rossz mozdulat és nem fog érdekelni ki fia vagy... - elharapta a mondat végét, majd sóhajtott - Menj. - mondta s intett is fejével, mire fiam még rám nézett, aztán odafutott Yongguk-ék fiához.
- Úgy tűnik a családunk még szorosabb kapcsolatba került. - Zelo már nem engem fogott, már Yongguk-hoz lépett s hozzá bújt. Engem Yongnam fogott, ölelt miközben én kapaszkodtam belé.
- Igen. - válaszolt csak Yongguk.
- Túl hamar felnőnek. - elég halk voltam, de Yongnam meghallott.
- Ennek így kell lennie. - súgta fülembe - Büszke vagyok rád.

Hogy eztán mi történt?
Nos... először egy nagyobb helyre, házba költöztünk, Zelo-ék s mi is. Gyermekeink szépen növekedtek tovább, melyek közül kettő egymást választotta, tojva nagyot a rokoni kapcsolatokra. Én féltem, még ha világossá is vált, hogy köztük ez lehetséges, hogy szabad. Félelmem azonban alaptalan volt.
Boldogok voltunk a nehézségek, a mindennapi furcsaságok ellenére is, boldog nagy család.

Teltek a napok, hetek, hó n apok s évek. Mi magunk is felnőttünk gyermekeink mellett. Megértük, hogy újabb testvérek születtek, ahogy azt is hogy fiatalon nagyszülők lettünk, hogy Yongguk másik fia is az én egyik gyermekem választotta társául. Furcsa ugye? De mi ilyen furcsa s nagy család vagyunk. Végre úgy érzem én is, hogy megtaláltam helyem a világban, hogy tudom hova tartozok s hova tartok, hogy számít létezésem.