Solider's heart

7.rész

Camilla szemszöge

Ahogy beléptem a labor ajtaján elállt a lélegzetem és izgatottan visítottam egyet. A legmodernebb felszerelések voltak mindenhol. Jó tudom, hogy apa laborja, de még az otthoni sincs így felszerelve. A mellettem álló két szuperkatona elég fura pillantásokkal méregetett, de letojom. Túlságosan felszínre tört a kocka énem.
- Jössz 10 dolcsival. - hallottam meg Caleb hangját. Feléjük fordultam és apa épp átadott egy bankjegyet legjobb barátomnak. Kérdő tekintetem látva csak elmosolyodott és megrántotta a vállát - Most mi van?
- Komolyan a reakciómra fogadtatok? - tettettem felháborodást, majd melléjük sétálva a vállába bokszoltam.
- Ja. Én arra tettem, hogy lefagysz, ő pedig, hogy visítasz vagy elsírod magad. - mondta apa durcás arccal. Kinyújtottam rájuk a nyelvem, mire mind a hárman felnevettünk. - Na a túlsminkelt Csipkerózsika itt van? - fordult apa az ajtó felé, ahol Steve és Bucky zavartan álltak. - Gyere csüccs ide. Felpattintom rád és kész is vagyunk. - lapogatta meg az asztalt, ami inkább egy műtőspadra emlékeztetett. Bucky bizonytalanul méregette a férfit, mire vigyorogva néztem a szemébe:
- Ne aggódj, a kinézetével ellentétben érti a dolgát. A találmányainak csak a 40%-a szokott felrobbanni a tökéletesítés előtt. A kész projekteknek pedig csak a 12%-a. - a mondat végére Caleb-bel nevetésben törtünk ki. Apa úgy nézett ránk, mint egy megsértett ötéves, mire még jobban hahotáztunk.
- Mondhatom, szépen vagyunk. Így bánni szegény apáddal. - mondta felháborodva. Erre a mondatra Bucky szeme kitágult és egész másképp mért végig.
- Ugyan, tudod, hogy szeretlek. Milyen lett a az új kar? - néztem szét.
- Elég pöpec. Használtam párat a te terveid közül is. Most ha megkérhetném a kedves pácienst; idefáradna, hogy felcsatolhassuk? - fordult a még mindig az ajtóban toporgó páros felé. Bucky végig engem nézett kétségbeesett tekintettel. Bíztató mosolyt villantottam rá, majd intettem a fejemmel, hogy jöjjön. Pár másodperccel később tett pár bizonytalan lépést és megállt mellettem. Megfogtam a kezét és bíztatóan megszorítottam. Felugrott az ágyra és apa elkezdte a műveletet. A testtartásán a pánik jeleit vettem észre - megfeszült a teste, a szemeit pedig ide-oda kapkodta a teremben, mintha egy láthatatlan ellenséget keresne. Jobb kezemet a vállára tettem, a ballal pedig magam felé fordítottam az arcát és a szemébe néztem.
- Ne aggódj, itt nem leselkedik rád veszély. Ez nem a Hydra. Ha bármikor úgy érzed, hogy elég, abbahagyjuk. Rendben? - válaszul csak bólintott, arcát pedig a tenyerembe hajtotta. A fejemmel intettem apának, hogy kezdheti. Nem lesz semmi gond.
- Ez most egy kicsit csípni fog. - jelentette be, mielőtt a végtagot a helyére illesztette. Bucky egy kicsit megrándult, ám egyéb jelét nem adta, hogy érzett volna bármit is. Kék szemeit végig rajtam tartotta, míg jobb kezemmel az övét fogtam és nyugtatásképp köröket rajzoltam a kézfejére. - Rendben. Kész vagyunk. - még engem is meglepett a dolog gyorsasága. Nem tarthatott tovább negyed óránál. - Próbáld ki. Nézd meg minden klappol-e. - mondta apa, miközben a kezét törölgette. Bucky elkezdte forgatni a végtagot, mozgatta jobbra-balra, összezárta a tenyerét, majd kinyitotta. Úgy tűnt jól szuperál. Mikor le akart szállni az asztalról, megkapaszkodott a szélében, ám az nyikorogva adta meg magát és ott maradt a keze nyoma. - Péntek futtass le egy szkennert a beállításoknál. Leginkább az erőkifejtés központnál. - hirtelen egy kék fény fonta körbe Bucky karját.
- Mindent rendben találtam. Ugyan azok a beállítások, mint az előzőnél. - válaszolta a női hang.
- Nem értem. - motyogott magában apa. - Ezt fogd meg. - nyújtott oda egy villáskulcsot, amit az egyik szerszámos ládából kapott ki. Ugyan arra a sorsra jutott, mint az asztal széle. De így járt, az egyik fecskendő, egy csavarhúzó és még kismillió random tárgy, ami apa keze ügyébe került. Egy-egy próba között több vizsgálatot is lefuttatott és jó néhányszor újrakalibrálta a kart is. Nem sok sikerrel. Már vagy egy órája próbálkozott, mikor dühösen csapott az asztalra, mire egy kicsit megugrottam. - Nem igaz, hogy nem találom a hibát! Mindent átvizsgáltam és semmilyen probléma nincs a rendszerben!
- Stark, nyugodj meg! - szólalt meg, az eddig Caleb-bel beszélgető Steve.
- Capslice, te csak ne mond meg nekem mit csináljak! Ha nem látnád egy elég komoly problémával van dolgunk! - fujtatott a tudós.
- Na mutasd mink van. – léptem oda és  úgy csináltam, mint aki nagyon gondolkodik. Volt egy elméletem, amit ki szerettem volna próbálni. Elkezdtem nyomogatni pár gombot, majd hirtelen a képernyő zölden villant fel. – Kész is. – poroltam le a kezem, mint aki jól végezte dolgát,  majd Bucky mellé léptem – Fogd meg a kezem. – erre a kijelentésemre úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
- Lala, szerintem ez nem egy jó ötlet. Láttad, hogy mit tett a tömör fém asztallal. – szólalt meg Caleb aggódó hanggal.
- Szóval azt mondod, hogy nem bízol a képességeimben? – összehúzott szemekkel néztem rá. Válaszul feltartott kezekkel hátrált. – Én is így gondoltam. Bucky, ne aggódj! Minden beállításodat ellenőriztem és semmilyen hiba nincs. Annak hogy kárt teszel bennem az esélye 0%. Nem fog semmi baj sem történni. – mosolyogtam rá bíztatóan és kinyújtottam a kezem, meghagyva neki a döntés lehetőségét. Pár pillanatig még tétovázott, majd lassan és óvatosan a kézfejem köré kulcsolta az övét. A fémes tapintás ellenére, olyan gyöngéden fogta a kezem, mintha egy sérült kismadarat tartana. Az arca először döbbenetet, majd örömöt sugárzott. A mosolyától valami megmozdult bennem, de hamar elhessegettem. A tekintetét továbbra is az összekulcsolt kezünkre szegezte és úgy nézett rá, mintha megtalálta volna az élete értelét.
- Akkor minden rendben. Csipkerózsika újra képes használni a kiskacsóját. És mostantól mi lesz? – törte meg a pillanatot apa. Ezen elgondolkodtam egy pillanatra. Közben Caleb a kütyüket kezdte el nézegetni, Steve pedig apa mellé állt, azonban tartotta a 2 méter távolságot. Majd még ezen is dolgoznom kell – jegyeztem fel a teendőim listájára.
- Elkezdjük a terápiát. – válaszoltam – Bár nem tudom meddig fog tartani, de elkezdjük.
- És mivel? – szólalt meg Steve is. Miért kell ezeknek az embereknek ilyen kíváncsinak lenniük?
- Megvannak a módszereim, de mára ennyi elég volt. Mindenki pihenjen. Még el kell rendezkednem a szobámban, ami nem kis feladat lesz. – fújtam ki a levegőt. Ahogy indultam volna az ajtó felé, a bal kezemnél fogva visszarántottak. Összehúzott szemöldökkel néztem a még mindig kezemet szorongató Bucky-ra. – Buck. – szólítottam meg finoman. Tekintetét elszakította az összekulcsolt kezünkről és rám nézett. – Szeretnék a szobámba menni. – mosolyodtam el halványan. Először értetlenül ráncolta a szemöldökét, majd mikor a kezeink felé intettem, úgy engedett el, mintha megégettem volna.
- Bocsánat. – motyogta magában.
- Nem történt semmi. Holnap reggel találkozunk. – azzal kisétáltam a labor ajtaján, nyomomban Oberonnal.

Jajj gyerekek nagyon sajnálom a sok kihagyást, de elkezdődött az iskola és szinte az összes fantáziát kiölte belőlem. 😩 De mivel itt az ősziszünet, ezért megpróbálok előre dolgozni, így nem kell majd annyit várnotok.
Mit gondoltok a mai részről? Tudom, hogy nem ez lett az eddigi legjobb, de a következőben megkezdődik a terápia és beindulnak az események. 😄
És a hangulat is felforrósodik 😉😏

~Lia❤️