Útmutató egy márki elbűvöléséhez

P r o l ó g u s

" Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. " 

(Jane Austen - Büszkeség és balítélet)

* * *

A vagyonos brit családok - főleg a gyengébbik nem képviselői -, ezzel az életfelfogással tengették a napjaikat, ha házasulandó korban lévő lányaik voltak. Nem számított a kiszemelt úriembertől sem távolság, sem a személyisége, még az esetleges róla keringő pletykák sem, csupán a rangja és nem mellesleg a vagyona. Hiszen egy tehetős hercegnek, márkinak vagy éppen egy grófnak sokkal könnyebb megbocsátani a múltbéli hibáit, mint egy megtért közembernek.

Éppen ezért minden évben, amikor beköszöntött a tavasz nők sokasága rohamozta meg a londoni Bond Street-et és a vidéki szabókat, hogy új ruhákat, kalapokat és kesztyűket csináltasson a divatnak megfelelően. Mindenki szebb, elegánsabb és figyelemreméltóbb akart lenni, mint tavaly, vagy pedig tökéletes és kifogástalan, mint az elsőbálozók. Bizonyos szempontból könnyebb dolguk volt, mert még nem láthatták, ahogy a lánygyermekes anyák éhes hiénaként portyáznak a kapós úriemberek körül, de attól jogosan félhettek, hogy ebben az időszakban van a legnagyobb lehetőségük a bukásra is. Ki ne rettegne attól, hogy valamilyen végzetes hibát vét, a társadalomba való első nyilvános szereplésén? Minden fiatal lány rémálma ez, meg persze az anyukáké, akik egymással versengve akarnak még jobb partit szerezni a lányaiknak.

Így volt ez a London közepén lévő hatalmas ablakokkal és kristálycsillárokkal ellátott Beaufort vikomt házában is. A tél egy részét általában az egyik vidéki kúriájukban töltötték, míg a báli szezont és az utána követő ünnepeket az otthonuknak nevezett házban a belvárosban. És bár a nevük automatikus belépőt jelentett a legtöbb nemesi család rendezvényére, nem ők kaptak legelsőnek meghívót sosem. Ez bizonyára a visszahúzódó természetű családfő miatt volt, aki nem sietett bemutatni a családját a Londonba tévedő ismeretlen nemeseknek, de Sir Bernard Beaufort lelkesedését, a neje bőven pótolta. Lady Margaret Beaufort ugyanis néha már az illendőség határát súrolva próbálta jobb színben feltüntetni magukat és persze a lányait. 

Egy szép kora tavaszi napon pedig, a ház úrnője a délutáni teája fölött meghallotta a visszatérő madarak csicsergését és a szívéhez kapott. Végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy kiházasítsa a lányait. Még idén. Ezért neki is kezdett a terve megvalósításának. 

Beaufort vikomtessz az egész előző év és a tél nagy részét azzal töltötte, hogy kiválassza a legalkalmasabb férjjelölteket a lányai számára. Bár megtévesztően ártalmatlan külsővel bírt, ravasz volt és több információt kiszedett az ismerőseiből, mint azt ők gyanították. Egy elcsípett pletyka itt, egy jó pár pohár konyak után szerzett hír egy márkiról ott, és kész is volt a terve. Barátnőivel ellentétben neki nem volt olyan nehéz dolga, mert két aránylag csinos lánya volt, nem öt mint a szomszédjának, akinek biztosan nehezebb dolga lesz majd. De ez nem az ő problémája volt.

Három gyereke közül egyedül a kisfiáért nem kellett aggódnia, hiszen George még túl fiatal volt a nősüléshez, ezért minden energiáját a nővéreire - Daphne-re és Bridget-re -, fordította. A kisebbik lányával még nem is lenne probléma, Bridget-nek ez lesz a második báli szezonja, szófogadó és alázatos lány volt, tavaly pedig számtalan fiatalember figyelmét sikerült felkeltenie, ezért őérte nem aggódott különösebben.

De Daphne-val más volt a helyzet. Két évvel volt csak idősebb a húgánál, de ez még áthatolhatatlan szakadékként telepedett közéjük. Néha az anyjuk legszívesebben a család szégyeneként írta volna le. Neveletlen, makacs és hiú nőszemély volt, aki az elmúlt két évben már kimondhatatlan károkat okozott saját magának. 

Lady Margaret attól félt, hogy a húga is követi a példáját, de szerencsére Bridget engedelmesen és szófogadóan viselkedett, azonnal elbűvölt mindenkit. Nála a kérdés nem az volt, hogy lesz e egyáltalán kérője, hanem az hogy ki lesz az. És, hogy milyen magas rangú férjet tud összeszedni. A nővérét meg majd valahogy meg kell győzni, hogy ha idén nem talál valakit, akkor vénkisasszony lesz.

Hiába, utoljára két napja vitatkozott ezen a lányával, a ház is szinte remegett már az elfojtott indulatoktól. Daphne a végén kijelentette, hogy soha nem fog férjhez menni, és ha mégis akkor annak még nem jött el az ideje. Az anyja az öklét rázva tartott újabb kiselőadást arról, hogy milyen gyorsan repül az idő, és ha nem fogja vissza magát, akkor már senkinek sem fog kelleni. A lánya és ő is tudta persze, hogy ez csak üres fecsegés volt, fiatal volt még és előtte volt az élet, de a ház úrnője már nem bírta tovább elviselni. Az idegeire panaszkodott valahányszor észrevette, hogy Daphne nem úgy viselkedik ahogy kellene, és remegő kézzel simított végig a hőn szeretett aranyláncán, amikor a lány bezárkózott előle.

Még a férje se tudta jobb belátásra téríteni, pláne hogy Sir Bernard Beaufort még ha titkolta is, de nem akart megválni az idősebbik lányától. Rettegéssel töltötte el az a gondolat, hogy a gyerekeik elhagyják a családi fészket és egyedül marad a nejével. Persze szerette ő a feleségét, az évek alatt kénytelen volt megszívlelni, de soha nem felejtette el azt a napot, amikor bedőlt annak az apró kacér mosolynak és lesütött tekintetnek. 

Ezért a legtöbb idejét a fiával töltötte. George okos gyerek volt, szépen haladt a tanulmányaival, de az idei év számára is változást hozott. Idén jött el az idő, hogy bentlakásos iskolába küldjék, mert már nem tudott többet tanulni a nevelőitől. Így, ha a kisfia el is hagyja őket, az engedelmes Bridget, a néhanapján hárpiaként viselkedő Lady Margaret és a szeszélyes és kiszámíthatatlan Daphne lesz csak a társasága. 

Ezért a Beaufort család két részre oszlott. A vikomtessz és kisebbik lánya már alig vára, hogy újra a színpompás elit gyűrűjében sütkérezhessen, velük szemben pedig a vikomt, Daphne és a kis George állt, akik fájó szívvel gondoltak a rájuk váró elviselhetetlen időszakra.