Útmutató egy márki elbűvöléséhez

3. fejezet

Helen Woodville és Thomas St. John eljegyzési vacsorája után nem kellett sokat várniuk a Beaufort család tagjainak, hogy újabb meghívót kapjanak, ezúttal pedig egy bálba. Salisbury grófja által rendezett mulatság minden évben különleges alkalomnak számított, hiszen ezzel nyitották meg nem hivatalosan is a báli szezont és itt mutatkoztak be évről-évre azok a már nem elsőbálozó kisasszonyok, akiknek feltett szándéka volt, hogy idén férjhez mennek, ha ez tavaly nem sikerült. Valóságos bűn lett volna tehát kihagyni, a Beaufort ház asszonyának pedig nem állt szándékában elkövetni ezt a hibát.

Annak érdekében, hogy minden tökéletesen sikerüljön tavaszi nagytakarításra fogta a cselédeket, időpontot kért a Bond street-i varrónőjükhöz, hogy új báliruhát csináltasson a lányainak és még szigorúbban nevelte őket. Minden reggelt imádkozással kezdett, azért, hogy jó férjet kerítsen a lányainak, míg minden estét azzal zárt. Sosem volt különösebben ájtatos és hitbuzgó, de most minden extra segítségre szüksége volt, ezért az Úrhoz fordult.

Vele ellentétben Sir Bernard Beaufort cseppet sem aggódott a bál miatt, mert teljesen hidegen hagyta az egész. Ugyanolyan nyugodtan szivarozott a szalonjában, járt el a White's Klubba és töltötte olvasással a napjait. Közben természetesen arra is szakított időt, hogy menedéket nyújtson a dolgozószobájában az idősebb lányának a felesége elől, felügyelje a fia lovaglóleckéit és minden nap megjegyezze, hogy milyen szép is az idő.

Daphne Beaufort pedig a kellemes időjárás miatt minden szabad percét a kertben töltötte sétával és olvasgatással, közben számtalanszor felidézte azt a pár percet, amit az erkélyen töltött el a márki fia társaságában. Egyedül azért nem írta le teljesen a bált, mert remélte, hogy a férfi is meg fog jelenni ott, akkor pedig hivatalosan is bemutatják őket egymásnak. Talán még egy keringőt is lejt vele. A táncrendje sosem maradt üresen, de most először érezte azt, hogy érdekelné őt a másik fél is - már persze akkor, ha a lord felkérné -, de most először nem bánta, hogy az anyja ennyire lelkesen. Azonban valahányszor ideáig jutott, gyorsan felidézte magában, hogy őt sosem kérné fel egy tisztességes nemesember és semmi esélye arra, hogy valaha is megbocsássa a társaság a bűneit. Lord Rochford fia pedig csupán egy újabb személy volt, aki előtt sikerült lejáratnia magát, amikor nem szaladt vissza a szalonba, mikor összetalálkozott vele. Vagy amiért egyáltalán ott volt az erkélyen és nem éppen Helent hallgatta tátott szájjal.

William St. John lehetett az egyetlen olyan férfi, aki még nem tudott arról a borzalmas incidensről, amibe tavaly sikerült belekeverednie és ezzel örökre elveszítette a becsületét és jó hírét. Fájó szívvel idézte fel újra, de tudta, hogy csakis akkor lesz képes elfelejteni az titkos találka általi örömét, ha ezt egy másmilyen érzelemmel pótolja. Nevezetesen a rettenettel.

Még egyik utolsó bálon történt az egész tavaly, de máig nem tudta kiheverni, gyanította, hogy az emlék egész életében kísérni foga. Az előzményeihez tartozott az anyja hosszas fenyegetőzése arról, hogy elragadónak és bájosnak kell látszania, egy rövid veszekedés Jane Woodville-lal és persze egymás után három keringő is Henry Derehammal, Clarence hercegével. Ő pedig a vita miatt és, hogy az az anyja kedvére tegyen nem utasította el a táncokat az erősen ittas hercegtől. Aztán minden tönkrement. Mert Clarence hercege egyre szorosabban fogta a derekát és olyan közel hajolt hozzá, amivel már illendőség határát is súrolta. Senki sem vette észre. Mindenki remekül szórakozott, senki nem vette észre, hogy mennyire nincs kedvére az egész. Aztán a szünetben végül kiszaladt a bálteremből, hogy egy csendesebb helyet keressen, de abban a pillanatban, hogy nem a külön hölgyek számára fenntartott szalont kereste fel, ahol a vendégek fel az orrát púderozta, hanem a könyvtárszobát, megpecsételte a sorsát. Mert a könyvtárba a herceg utánamehetett.