Forever |befejezett|

30. rész

-Hát jó...

Mosolyogva hallgattam végig a történetét arról, hogy hogyan talált rá az igazira.
- Hívd el randira- kacsintottam rá.
- Dehogy- nevetett fel kínosan.
- Josh! Te vagy a fiú ne legyél hang- néztem rá dühösen.
- Nem vagyok az- vágta rá.
- Akkor hajrá- huzogattam a szemöldököm.
- És ha elutasít?- kérdezte halkan.
- Akkor küzdj érte- nevettem fel.
- Sok baj van veletek lányokkal- rázta a fejét zavartan.
- Hé- löktem meg egy kicsit.
- Hát de most nem?- tette fel a kérdést.
- Nem. Mert mintha veletek olyan egyszerű lenne. Még randira is nyuszik vagytok elhívni egy lányt- tettem keresztbe a kezeim.
- Nem vagyok nyusziii- védte magát.
- Megismerhetem?- néztem rá kérdőn.
- Neeem. Aztán jóba lesztek és együtt szekáltok majd- ellenkezett.
- Nyuszii- szekáltam tovább.
- Jó. Akkor elhívom. De mikor?
- Moooost!- üvöltöttem rá.
- Oké, akkor küldök neki egy SMS-t - vette elő a telefonját.
- Te normális vagy?- kaptam ki a kezéből a telefont.
- Most mi van?- zavarodott össze.
- Menj el hozzá, és hívd el- pattantam fel az ágyról.
- De hideg van- rázta ki a hideg a gondolattól is.
- Te pedig nyuszi vagy- szekáltam.
- Nem vagyoook az- állt fel ő is.
- De az vagy! Egy félős nyu..
- Nem vagyok az- vágott közbe üvöltve, a csuklómat elkapva.
Ijedten néztem rá és a csuklómra amit erősen szorított.
Mikor meglátta az ijedt arcom egyből megváltoztak az arcvonásai. Dühös arckifejezésből aggódó tekintettel nézett rám. Egyből elengedett.

- Sajnálom- suttogta.
- Miért kiabáltál? Nem akartalak felidegesíteni. Csak bátorítani szerettelek volna- néztem a padlót zavaromban.
- Nem tudom. Ne haragudj! Nem szerettelek volna megbántani- emelte fel a fejem az arcomnál fogva.
Aggódva fürkészte az arcom. Egy apró mosolyt küldtem felé.
- Semmi baj- ráztam a fejem.
- Tudod, hogy téged soha nem bántanálak meg- húzott magához.
- Tudom- suttogtam a vállába.

Mosolyogva bontakoztam ki az öleléséből.
- Na nyomás- váltottam komoly hangnemre.
- Mi lenne velem nélküled?- kérdezte cinikusan.
- Unalmas életed- nevettem fel.
- Meg nyugodt- forgatta meg a szemeit.
- Lehet, de én azért vagyok, hogy ezt megcáfoljam- tettem kezeim a vállára.
- Hahaha

- Na tessék egy kis parfüm, rágó, dezodor- dobáltam neki.
- Hő, nem is vagyok büdös- nézett rám csúnyán.
- De az vagy- fintorogtam.
- Te is az vagy- vágott vissza.
- Josh már!- néztem rá dühösen.
- Igenis főnök- sóhajtott.

- Addig míg te el leszel, elmegyek a városba egy kicsit- vázoltam le neki a tervet.
- Biztos nem- ellenkezet.
- De ne már. Most mi miért nem?- lepődtem meg.
- Eljössz velem- ragadta meg a karom és konyhába kezdett húzni.
- Neeem! Hülye vagy? Te mit csinálnál ha lány lennél, és odaállítana hozzád a pasi a legjobb barátnőjével? Te nem lennél csalódott? Esetleg dühös? Vagy féltékeny?- néztem rá mérgesen.
- Öhm..
- Na ugye?

- Akkor megyek egyedül- szólalt meg egy kis idő után.
- Én is így gondoltam- vettem elő egy kis kaját a szekrényből.
- Hé! Még mindig nálunk vagy- nézett rám dühösen, de látszott rajta, hogy mindjárt elröhögi magát.
- Kis korom óta ismerlek, már szinte itt lakok- nevettem el magam.
- Amíg nem mentél el- morogta maga elött.
- De itt vagyok- léptem hozzá közelebb.
- Nem tudod mit éltem át akkor- nézett el.
- Nehéz időszak volt, tudom- öleltem meg.
A kezei a derekamon pihentek.

- Még elköszönni se tudtam- suttogta.
- Nem te vagy a hibás- húzodtam el tőle.
- Nem is te- lépett hátrébb.
- De ez az egész az én hibám. Még egy rohadt üzenetet se voltam képes írni. Elfelejtettelek. Úgy voltam vele, hogy már mindegy, úgyse találkozunk többet. Én el akartalak felejteni. Érted? Szörnyű ember vagyok- néztem rá könnyes szemmel.
- Nem vagy az! Soha nem is voltál!- törölte le a könnycseppet az arcomról.
- Sajnálom- szipogtam.
- Már mondtam nem vagy hibás. Ne sírj nekem! Tudod, hogy nem szeretem ha szomorú vagy- ölelte át a vállam.
- Tudom- mosolyodtam el.