A fa

I. Rész

Beverly Hussain a becses nevem.17 éves lány,egy humánfeletti erővel rendelkező teremtmény emberi külsővel. Barna haj,szürkés-zöldes szem. 167 cm magas vagyok.Régóta a város mellett élek egy kis erdőben. Egy nap sétáltam az erdőben, békésen a szürkületben. Egy nagyot szippantok a friss levegőből , mivel a városban a nagy füst elnyomja a normális levegőt. Halandóként sokat éltem ott. Hogy mi vagyok ha nem ember? egy alakváltó.

2017-et írunk. Modern technológia, menő cuccok,üres fejű emberek,minden szarság feltaláló időszaka és divata. Az „okosabb" emberek csomó olyan reklámot, eszközt gyártanak, ami más emberek agyát butítja. Már kisgyermek kortól kezdődik az agyleszívás. Ezért örülök, hogy már nem halandó vagyok,hanem egy olyan lény,aki szellemi nameg lelki erőkből meríti az erejét. Legyen az meglátás, rossz vagy jó előérzet, jóslás vagy akár alakváltás.

Ilyenkor feltevődik az az általános kérdés, hogy hogyan lettem én egy ilyen teremtmény. Így lettem összerakva. Születésemtől mostanáig tanulom a képességeimet használni,jótékony célokra,akár a magam jólétére. Az erdőben élek, egy kis idilli faházban. Nem is kicsi,de nem is nagy. Normál. A földszinten van egy kis kandalló,előtte egy sima pihe-puha szőnyeg,egy fotel előtte,mellette egy dohányzó asztal,tele könyvekkel. A falon van egy kis lámpás,ami megvilágítja az olvasni valót. Az emeletre egy pici létrával kell felmászni,ott van az ágyam,egy kis szekrény,azon egy lámpa. Lent a földszinten a kandallóval szembe van a pult,ami elkeríti a konyharészt. Ott szoktam tevékenykedni,ha éppen unom már az olvasást vagy a rajzolást. Maga az egész kis házikónak filmes beütése van, én így szeretem.

Nincs senkim,egyedül élek egymagam. Kétlem , hogy bárki elfogadna maga mellett egy ilyen lényt, mint én. Nem találtam rá példát. Mostanáig. Amint mondtam, sétáltam az erdőben. Leültem a fatövébe és elé vettem a könyvem a hátizsákomból. Egy idővel később lépteket hallok,de nem állatét. Ember. Rég nem láttam errefele embert,mit kereshet itt? felmásztam a fára,és onnan leskelődtem. Egy ember fiú,egy idős lehet velem,sőt.. picivel nagyobb nálam. Tűzvörös haja ég a szürkületben, égszínkék szemei csillognak. Nála is egy könyv van. Egy közeli faasztalhoz leül olvasni. Néha beletúr a hajába,megnézi az időt a telefonján és olvas tovább.

Lemászok a fáról és folytatom az olvasást,mit sem törődve az emberrel. „Lehet,hogy ezt Stefan is megérezte,mivel bár rögtön odalépett a kis ember elé,és a szemébe nézett,a hangja csendes volt." Pont mikor elolvastam ezt a mondatott odalépett hozzám a fiú,halkan köszönve nekem. Félénken állt elém,mosolyogva mégis.

- Szia ,Walternek hívnak. Kegyed nevét megtudhatom?- kérdezte mosolyogva. Elkacagtam magam,de válaszoltam a kérdésére.

- Helló. Beverlynek hívnak. Mit keresel te ebben a kis erdőben?

- Unom már a városi zajt, füstöt, egy kis csendre vágyok, ezért kijöttem ide olvasni. Zavarok?

- Nem zavarsz,csak rég járt erre ember,vagyis rajtam kívűl bárki is. - majdnem elárultam magam..

- Ó ,ilyen ritkán járt környék? Itt laksz az erdőben?

- Elbambultam valamin , ezért nem válaszoltam. Mivel kizártam magam körül mindent hirtelen azt hittem,hogy nem mondott semmit, ezért elköszöntem, és hazasiettem.

Sajnos követett,de nem vettem észre. Francba már,hogy így kalandozik el az eszem mindenen.

Este van. Mikor végeztem a főzéssel,kopogást hallok,hát nem a drágalátos Walter állt az ajtóban? Látom fagy meg,hiszen már ősz van. Beengedem,melegedjen a hülyegyerek,mivel nem öltözött fel.