Supernatural - Hunters Love

1.

Lassan, odafigyelve, hogy lépéseim ne legyenek túl hangosak, lépdeltem kezemben a fegyveremmel, mely ezüst töltényekkel volt teli. Erősen koncentráltam és minden figyelmemet arra szenteltem, hogy észrevegyem vagy meghalljam a prédát, akit el kellett ejtenem. Légzésem szapora volt, de próbáltam egyenletesre igazítani. Az adrenalin tombolt a testemben és ezt imádtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit imádtam, azon kívül, hogy megmenthettem az embereket.
A madarak hirtelen felreppentek az ágakról, én pedig tudtam, hogy közel van az, akit követek. Megtorpantam, amikor magam előtt észrevettem a férfit, miközben egy lányt rángatott.

- Engedj el! - kiáltott a lány, a férfi pedig csak tovább ráncigálva mit sem törődve a kiáltással.

- Kussolj már! Annyi a dolgod, hogy vissza gyere velem!

- Nem megyek vissza, nem leszek szörnyeteg! - A férfi parancsolóan ragadta meg a lány nyakát, közelebb rántva magához.

- Hé! - kiáltottam oda, a lány pedig felém kapta fejét, bár felszisszent, mert a pasas erősen fogta nyakát.

- Te meg ki a franc vagy? - hűvösen nézett rám a férfi, de engem nem tántorított el célomtól.

- Ha nem akar veled menni a lány, inkább engedd el - mondtam neki nyugodtan, egyre közelebb lépdelve hozzá.

- Segíts kérlek - esedezett a lány, s szeméből könnyek folytak.

- Kussolj! - fröcsögött az arcába a férfi, majd rám kapta tekintetét. - Te meg törődj a magad dolgával, különben megjárod! Amúgy is, kérdeztem, hogy mégis ki vagy te?! - feszülten nézett végig rajtam, s szemében megcsillant a felismerés. Kissé elmosolyodtam, majd közelebb lépdeltem. - Maradj ott te mocskos vadász!

- Az vagyok - pisztolyomat rég tartójába csúsztattam, most pedig kezem késemen simított végig. Mozdulatomat a fickó és a lány is végig figyelte. - aki bizony megfog ölni téged - emeltem rá tekintetem.

- Ha közelebb jössz megölöm a lányt - húzta maga elé, a lány pedig ijedtségében még sírni is elfelejtett.

- Dehogy ölöd. Szükséged van rá - közöltem vele a tényt, mellyel ő is tisztában volt. Kellett neki, ezért nem ölhette meg.

- Kérlek - suttogta a lány, s mintha csak megérezte volna, a férfi megfordult és szaladni kezdett. Villámgyors sebességgel kaptam elő a fegyverem, melyben emberi vérrel megtöltött lövedék volt és a férfire célozva meghúztam a ravaszt.
A lány hangosan felsikoltott, a férfi pedig szintén felordított, de futott tovább, én pedig utánuk eredtem.
Csak a levelek és faágak ropogása hallatszott lábaim nyoma után, na meg a felszálló megijedt madarak, amik még ott maradtak.

Ahogy szaladtam, csak arra fókuszáltam, hogy elkapjam azt a rohadt férget és megmentsem karmai közül a lányt, ezért nem vettem észre, hogy kiértem az erdőből és már az úttesten vagyok. Igaz nem volt nagy a forgalom, de nekem mégis ki kellett fognom egy kocsit, ami persze nagy sebességgel jött felém.
Leblokkoltam és nem mozdult a lábam. Tudtam, ha nem tud megállni időben, akkor aztán nekem annyi. Kivasalt vadász leszek. Egy kibaszott matrica.

Az adrenalin tombolt a testemben, de ez teljesen más volt, mint vadászatkor. Most ijedt voltam és imádkoztam, hogy nehogy elüssön a feketeség.
Úgy tűnt imáim meghallgatottak, mert előttem pár centivel nagyot fékezve állt meg a kocsi.
Mellkasom sűrűn emelkedett fel-le, agyamat pedig próbáltam kitisztítani ezután a fergeteges élmény után. Másra kellett fókuszálnom, mihamarabb a vámpír után kellett erednem.

Végre normálisan tudtam gondolkodni és figyelni, ezért felmértem környezetemet. A kocsi, amely épp elakart ütni az egy kibaszott 67-es Chevy Impala volt, gyönyörű feketén pompázva előttem. Látszott, hogy akik benne ültek nagyon szerethették, hiszen baromi jól volt tartva, fényesebb volt, mint a Nap.
Tekintetemet felvezettem a benne ülő emberekre - vagyis reméltem, hogy azok - és nem csalódtam. Két helyes pasi bámult rám az ablakon keresztül. Az anyósülésen ülő felfogva a helyzetet, azonnal kipattant a kocsiból, ám a vezető ülésen ülő, le sem vette a szemét rólam.

- Hé! Jól vagy? - kérdezte érdeklődve, ám óvatosan lépkedett közelebb hozzám. A másik srác is kiszállt a kocsiból, s köreinkbe csatlakozott.

- Persze, végülis nem lettem matrica - rántottam meg a vállamat és kifújtam a benntartott levegőt. A magasabb srác kissé elmosolyodott. Így is helyes volt, de ahogy arcára költözött az az édes mosoly, meglehetett volna zabálni.

- Ha nem rohangálnál az úton, akkor még esély sem lehetett volna rá, hogy matrica legyél - mormogta az alacsonyabbik, mire ránéztem. Igéző zöldes-barna szemei beszippantottak egy pillanatra. Arca felnőttes volt, nem úgy, mint a magasabbiknak, így gondolom Ő volt az idősebb.
Megnézve őket, néhány vonásuk nagyon hasonlított, így lehetséges, hogy testvérek. A magasabbiknak színtiszta zöld szeme volt, mely most áthatóan méregetett. Haja hosszabbra volt hagyva, ami igazán jól állt neki. És volt vagy két méter magas, ami az én 160 centimhez, az már óriásnak számított. Persze az alacsonyabbik is 190 centi körül volt, így fel kellett rájuk néznem.

- Hé, semmi közöd hozzá, hogy én hol rohangálok és miért - néztem rá összeszűkített szemekkel. A kisebb le sem véve a szemét rólam bámult végig rajtam, miközben egy izom megrándult a szája sarkában.

- Jó, elég lesz - szólt közbe a magasabbik, mire tekintetem visszavezettem rá. Nem tehettem róla, de jobban esett a szememnek Őt bámulni, mint a kisebbiket. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, ha ránéztem. - Miért vagy itt a semmi közepén egyedül, ilyen cuccban? - mutatott rajtam végig a magasabb és gyanakvóan méregetett szemeivel.

- Miért kéne válaszolnom a kérdésre? - tettem karba a kezemet, egyre feszültebben éreztem magam. Miért faggatózik?

- Mert kirohantál elénk, talán azért te... Tünde - húzta fel a szemöldökét az alacsonyabbik és szintén karba tette a kezét.

- Tünde? - értetlenül néztünk rá a magasabbikkal, az alacsonyabb pedig nem értette mi mit nem értünk.

- Mert alacsony vagy - mutatott rám, majd a magasabbra nézett.

- Ööö... Dean, ugye tudod, hogy a Tündék nem feltétlenül alacsonyak? - magyarázta - úgy tűnik Deannek - a magasabb.

- Tök mindegy - legyintett majd újra rám nézett. - Szóval? Mit kerestél itt?

- Vadásztam - néztem rájuk. Valójában, ha ennyit mondok, attól még nem fogják tudni mire is vadásztam. Egy normális ember nem fog különbséget tenni vadászat közül.

- Mire vadásztál? - vonta fel a szemöldökét a magasabbik, akinek még mindig nem tudtam a nevét és már kezdett kicsit frusztrálni, hogy folyton a magas szót használom gondolatban.

- Vajon mire vadásztam? - most már én is gyanakvóan néztem rájuk és újra felmértem őket a szememmel. Mindkettőjükön farmer volt bakanccsal. Felül póló, rajta ing, azon pedig túlhordott sötétszürke és barna kabát. A kocsi túl fényesnek tűnt hozzájuk képest. A szemük pedig olyasmit tükrözött, amivel már én is tisztában voltam egy ideje.

- Ne húzz fel kislány - lépett közelebb Dean, én pedig egy tapodtat sem mozdulva húztam ki magam. - Válaszolj arra, amit kérdeztünk.

- Tudjátok jól, hogy mire vadászhattam - néztem az előttem álló szemébe, aki mélyen nézett szemeimbe. Már akkor rájöttem, hogy nagy nőcsábásszal van dolgom.

- Dean - lépett közelebb a magasabb, majd Dean vállára rakta kezét. - Kérlek, mondd el, hogy mi folyik itt. - Hangjától nyugodtabbnak éreztem magam. Nem bíztam meg bennük, de ahogy hozzám szólt, attól úgy éreztem, hogy muszáj az igazat mondanom. És meg is tettem. Bár nem tudom, hogy ez hogy fog hatni az életemre, de tudom, hogy meg fog változni vele minden. Ha minden nem is, egy valami biztosan.

- Vadász vagyok. És egy vámpírra vadásztam.