Millió ok | Nagy Dominik |

24. rész - Mélypont

___________

Gera Csenge

___________

Lisszabon utcáit róttam egyedül és magányosan. Sajnos a válogatott játékosokat annyira nagyon nem ismerem, de amúgy sem tudnék velük lógni, hisz most edzenek, így Ádival sem tudtam még beszélni, pedig mennyire szükségem van rá. Már kezdett sötétedni, én pedig a harmadik sörömet is bevertem, amit az egyik boltban sikerült vennem, úgyhogy visszamentem a szállodámba. Már megbántam, hogy eljöttem, hisz szörnyen unatkozok, Nóri sem jött velem a többi lányt pedig nem ismerem. Reménykedtem, hogy Dominik az utazó keret közt lesz, de ez nem így lett, ami tudom, hogy rosszul esik neki, hisz ezért dolgozik a legtöbbet az életében. Persze fogalmam sincs, hogy igazából mit is érezhet, hiszen már egy hete nem beszéltem vele.

Szó szerint döglődtem a szobámban és kicsit sem vonta el a figyelmemet semmi, ahogy azt Timi megjósolta. Ez a semmit tevés pedig még hosszú húsz percig tartott mikor Ádi egy üzenetet küldött, hogy menjek át hozzájuk, úgyhogy összekészülődtem és fogtam egy taxit. Szemét dolog ez, hogy más szállodában kell megszállniuk a hozzátartozóknak.

Mikor kiszálltam egyenesen Szalai Ádám mellkasával szemeztem, így hát ő is hátrébb állt én pedig feljebb pillantottam. Nagy mosollyal fogadott és még a két puszi is járt.

- Igyekezzünk nehogy Storck Úr meglásson téged. – ragadta meg a karomat és elkezdett befelé húzni.

- Ezért a srácok pont a legnagyobb embert küldték? – kérdeztem nevetve, de nem állt meg, így hát én is felvettem a tempóját. Nem lifteztünk a második emeletre, viszont attól még, hogy ő focista az én tüdőm ezt nagyon nem szerette. Lihegve, szinte már fulladozva estem be Szalai előtt az általa kinyitott ajtón, rögtön egy ülőhelyet kerestem, de mivel a kanapé és az összes szék foglalt volt, ezért a maradék szőnyegre terültem el. – Miért? – kérdeztem keservesen.

- Kérsz egy pohár vizet esetleg? – Dzsudzsák Balázs hangját bárhonnan felismerném és mivel nem a gyilkosom, ezért gyorsan rá is bólintottam a kecsegtető ajánlatára.

- Csengi! – és most már nem csak a tüdőm fájt, de minden más szervem is.

- Ádi, csontos vagy. – nyögtem fel alóla, ugyanis ő úgy gondolta, hogy a kicsi a rakás felnőttként, hetven kilósan is móka. Jó, a hetven lehet kicsit túlzás nála, maximum vasággyal együtt.

- Én is szeretlek kis fogyatékos. – én vagyok a fogyatékos, mikor ő beszél úgy. Már elkezdtem volna feladni az életemért való küzdelmet, amikor Ádi egyre nehezebb lett és csak később jutott a tudatomig, hogy mert valamelyik idióta csatlakozott a jatáékhoz, aki nem más volt, mint Dini, a hangok alapján.

- Apuci. – nyögdécseltem reménykedve, hogy édesapám a szobába tartózkodik, de ez nem így volt.

- Na, elég volt hálóőr, te nem nyomhatod agyon az én Csengémet. – végre Ádám megemberelte magát és lelökte magunkról volt csapattársát, aztán ő is felállt rólam.

- Akkor most kell a víz? – kérdezte Szalai és azzal a lendülettel drága barátom nyakába borította. Kifakadt a nevetésem és tovább vergődtem a földön, de ez a hihetetlen és végtelennek tűnő röhögőgörcs átment zokogásba. Nem akartam előttük ezt csinálni, de a mai nap rosszul érintett, most pont annyira egyedül voltam látszatra is, mint ahogyan éreztem. Hason feküdtem és a fejemet egy párszor a földhöz vertem mire lenyugodtam.

- Ne haragudjatok. – motyogtam a szőnyegbe.

- Aj Csenge, kérlek. Kelj fel. – szólt rám szigorúan Ádi de meg sem szólaltam. – Figyelsz rám? Kelj fel azonnal! – csak nagyokat pislogva tettem, amit kért a második szólás után. Most már ülve néztem rá és szipogtam. – Tessék, hívd fel. – nyújtotta felém a telefonját, de csak megráztam a fejemet.