A magányos király első szerelme

2. Fejezet

Az ágyamon feküdve merengtem, hogy miért tettem ezt. Miért csókoltam meg Hinatát? Normális vagyok? Hogy lehettem ilyen hülye? Inkább nem is kéne ezzel foglalkozni, az a kérdés, hogy mi lesz holnap? HISZ LESMÁROLTAM! A sok agyalástól rohadtul lefáradtam, így elfeküdtem aludni.

A reggel szokásosan indult és ért is volna véget, ha nem lett volna röplabda, ahol a törpe is megjelenik általában, így egy küzdelem állt előttem. Lassan, de magabiztosan kinyitottam a bejáratot, ahol már mindenki bent volt, kivéve az idióta. Hol van?

– Sugawara-san. Hinata merre jár? – kérdeztem a ladbákat szedő fiút.

– Úgy tudom beteget jelentett.. Így te fogod elvinni neki a házi feladatot!  – szólt nekem és folytatta tevékenységét.

– Hogy én? Miért én? – mérgelődtem.

Még mindig félek a reakciójától.

Suga-san addig nyaggatott, míg beadtam a derekam és el nem fogadtam, hogy én viszem a házit a törpének.

Röplabda után el is indultam a fiú házához. Csengettem, amire választ nem kaptam. Egyáltalán itthon van? Lassan kitártam az ajtót és átléptem a küszöbön.
– Hinata.. Itthon vagy? – kerestem a fiút.

Körülnéztem a házban. Minden ajtó nyitva volt, kivéve a fürdőszobánál.
Kopogtam, hátha kapok választ.
– Itt vagy Hinata? – kérdeztem. – Ha itt vagy, adj jelet!

Semmi válasz.

Hallottam valami kaparászást az ajtó túloldaláról. A törpe kétszer kopogtatott az ajtón. Szóval itt van.
– Mit csinálsz ott bent? – vártam válaszra.

Csend uralkodott. 

– Hinata! Gyere ki! – dörömböltem.

Az ajtó kattant és a fiú lassan kinyitotta az ajtót.
– Mit kerestél odabent? – néztem értetlenül a vörösre.

– Megijesztettél.. – mormogott orra alatt.

– Legutóbb azt mondtad, hogy nem vagyok ijesztő.. – figyeltem arckifejezését, ami gyorsan vörösre váltott.

– Én.. Izé.. Talán.. Lehet.. – kereste a szavakat.

– Akkor nem is vagyok aranyos? – vigyorogtam.

– Nem! Vagyis.. Talán mégis.. – vallotta be.

– Erre mit mondjak? – pislogtam az érthetetlen fiúra.

– Én tudjam? – háborgott.

– Mindegy.. Itt a házi. Miért nem jöttél suliba? – adtam át neki a papírokat.

– Hát... Igazából... – vakarta idegesen tarkóját. – Nem szeretném elmondani..

– Miért? Talán nem bízol bennem? – fogtam meg csuklóját, mire felszisszentett.

– Mi az? Mi történt a kezeddel? – néztem rá.

– Nem a te dolgod! – kiabálta.

– Hinata, mutasd meg! – rivalltam a fiúra.

– Nem! – tartotta fenn a veszekedést.

– Te akartad! – fogtam le a fiút, majd a falhoz nyomva felhúztam pulcsija ujját.

Ledermedve szemléltem a karján lévő lila foltokat.

– Ki tette ezt veled? – kérdeztem idegesen.

Ha megtudom ki volt, agyon verem. Valaki bántotta az én Hinatámat!

– Mondtam. Nem tartozik rád.. – gördült le arcáról néhány kövér könnycsepp.

– Igenis rám tartozik! – fogom meg puha orcáját.

– Én... Nem akartam, hogy lásd... – kezdett zokogni.

– Semmi baj. Én megvédelek.. – zártam karjaimba a keservesen síró vöröst.

Lágyan Rátapasztottam ajkamat az övére. Nem ellenkezett, de nem is viszonozta.

– Ki bántott? – kérdeztem újra.

– Az... Apukám...  – ölelt át szorosan.

– Ma nálunk alszol! – jelentettem ki.

– A szüleidet nem zavarná? – pillantott rám könnyes szemeivel.

– Üzleti úton vannak. Csak mi leszünk otthon – nyugtattam.

– Szedd össze amit hozol!

– Oké.. – ment a szobájába, elővett egy nagy táskát és elkezdett ruha után kutatni szekrényében.

Egy kis idő múlva már készen állt az indulásra.
– Elbírod azt a nagy válltáskát? – néztem a kínlódó fiút.

– P-persze – próbálta felemelni.

– Add ide! Majd hozom – vettem el és mentünk is hozzám.