Nem zavar, hogy fiú vagy /BEFEJEZETT/

7.fejezet

Éles fájdalom hasított a fejembe,majd meghallottam David hangját."Mit csináljak ezzel a Jasonnel? A kezeléseivel beférkőzik az ÉN Ryan-em agyába. Meg kell állítanom." Milyen kezelések? És azoknak mi köze van Jason-höz? Én nem vagyok beteg. A fájdalom enyhülni kezdett, így felültem az ágyamban. A szekrényhez ballagtam, majd kivettem belőle egy fekete felsőt és egy szürke melegítő nadrágot. Felkapkodtam magamra a ruhákat és a konyhába indultam. Már a lépcsőn lépkedtem lefelé, amikor megcsapta az orrom a friss reggeli illata. Kíváncsian indultam meg, csak az orromat követve. Lent egy igazán aranyos látvány tárult a szemem elé. Jason egy rózsaszín kötényben szerencsétlenkedett a serpenyővel, amiből olyan helyeken is folyt a tészta, ahonnan eddig azt se tudtam, hogy egyáltalán lehetséges. Meglepetten rohantam le az utolsó pár lépcsőfokon egyenesen Jason karjaiba, miközben a szemeim csípték a sós könnyek. Meglepetésében elejtette a serpenyőt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Nyakába csimpaszkodva húztam le a saját szintemre, majd ajkaimat az övéire tapasztottam. Pár másodperc múlva átkarolta derekamat és óvatosan visszacsókolt. Ezt az idillt végül ő szakította meg. Finoman eltolt magától, majd bűnbánóan a szemembe nézve megkérdezte:
-Hargszol rám?
-N-nem. -hajtom le vörös arcom.
-T-tudod, nagyon hiányoztál. -pirul el ő is.
-Te is nekem. -mosolyodtam el, ami pár másodperc múlva vicsorgásba ment át, ahogyan a fájdalom eljutott a tudatomig. Utoljára Jason hangját hallottam, de hogy mit mondott? Arról fogalmam sincs.
-------------------------------------------

Szörnyű fejfájással ébredek az álom nélküli éjszakámból. Megpróbálok felülni, de két kar gyengéden visszatol a matracra.
-Nem szabad felkelned. Várjuk meg, amég elmúlik, oké?
-Honnan...
-Le van írva az adatlapodra, Édes. -becenevére elpirulok.
-Aranyos vagy mikor elpirulsz. -heccel tovább, ráadásul még az arcomat is megsimítja. Zavaromban a takarót egészen a homlokomig húzom, amire csak egy aranyos kuncogás a válasz.
-Ne nevess, Jason!-mondom, még mindig vörös arccal.
-De ha egyszer olyan cuki vagy.. Na, ne durcizz már, nem vagy óvodás. -mondja, azzal elhúzza arcom elől a takarót. Elfordítom a fejem, de ő állam alá nyúl, így arra késztetve, hogy mégis rá nézzek. Közelebb hajol, én pedig automatikusan lecsukom a szemeim. Ő is így tesz. Csak pár másodperc, mégis egy órának tűnik. Gyerünk! Mire vársz még? És ekkor ajkait az enyéimre illeszti.