Nem zavar, hogy fiú vagy /BEFEJEZETT/

8.fejezet

Hasogat a fejem..

Azt se tudom hol vagyok..

Ez egy álom?

Vagy a valóság?

Jason hangját hallom..

De mintha kettő lenne belőle..

Mi ez?

Mi történik velem?

Azt hiszem kezdek megőrülni!

Iszonyú fejfájással ébredtem a konyha padlóján, felettem térdelt Jason, pár hajtincse pedig a homlokomra hullott. Kábán megsimítottam arcát, de amint bőréhez értem, kezem-egészen csuklóig-átcsúszott rajta. Átnyúltam az arcán! Rémülten visszahúztam a karom, amin most három vágás éktelenkedett. Egy a csuklóm vonalán, egy az ujjaimat szelte át, egy pedig a tenyeremet. Fájdalmasan szisszentem fel, de Jason csak nézett. Nézett üres tekintettel. A barátom arcán hirtelen egy repedés futott végig és a kivágott rész egészben a földre hullott. Mint a porcelán, koppant a padlón, és apró darabokra tört szét. Kinyújtotta fehér kezét, én pedig-szinte már tudatomon kívül-tenyerem Jasonébe csúsztattam.

Pirulva nézek fel rá, miután Jason elválik ajkaimtól. Ő csak egy mosolyt villant felém, de ebben a mosolyban minden benne van. Az aggódás, a szeretet, és a boldogság is egyszerre. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom elengedni őt. "Majd én teszek róla, hogy elengedd!" Villám sebességgel pördülök meg a tengelyem körül. Az ablak mellett egy fiú áll. Egy fiú, akit túl jól ismerek. Egy fiú, aki megkeseríti az életemet. David. Bámul rám, arcára fagyott vigyorral, én pedig próbálok elbújni Jason mellkasában. Nem kérdez semmit, csak átölel, úgy, hogy szőke haja a vállamat súrolja. Biztonságban érzem magam. Itt nem bánthat David. Jason vigyáz rám, még ha nem is látja őt. Nem látja, de érzi, hogy félek. Óvatosan visszanézek az ablakhoz. David eltűnt. Szédülni kezdek. Mindig csak szédülök. Forog velem a világ. Jasonbe kapaszkodom, aki próbál megtartani.
-Le tudod győzni! Képes vagy rá! Hát nem érted? Ő nem létezik! DAVID NEM LÉTEZIK!-Szavai visszhangoznak a fülemben. Igazat mond? Vagy hazudik? De miért hazudna? Mi oka lenne rá? Hiszen szeret. De.... szeret ő egyáltalán?

A világ folyamatosan esik szét körülöttem. A konyhaszekrény őrülten rázkódik. Tányérok potyognak a polcokról, és hangos csattanással érnek földet. Villák, kések és kanalak repülnek össze-vissza, pár még a padlóba is beleáll. A vakolat a fejünkre omlik, a fehér por a hajamban ragad. A padlóból deszkák szakadnak ki, és nekivágódnak a falnak. Az egész szoba rázkódik, és vele együtt rázkódunk mi is. Lassan a levegőbe emelkedünk, még mindig egymás kezét fogva. Nem érzek semmit Jason hideg tenyerén kívül. De nincs is másra szükségem. Mert már tudom. El kell őt engednem ahhoz, hogy együtt lehessünk. Mert ő nincs. Nem is volt és nem is lesz. Lassan kicsúsztatom tenyerem az övéből. Már csak ujjaink vége ér össze, amikor valaki megfogja a csuklómat. Vasmarokkal szorítja, és nem enged. Felnézek elgyötört arcára, és egy fáradt mosolyt küldök felé. David ereje jócskán megcsappant, és ez nagyon is látszik rajta. Régebben barna haja, most fehér színben pompázott, pulóverének zöldje teljesen kifakult és nadrágját több tíz szakadás csúfítja. Rám néz, azzal a dühös tekintetével, de én csak mosolygok. Szabad kezemmel lehámozom csuklómról az övét.
-Itt a vége, David.
-NEM! TE AZ ENYÉM VAGY! CSAK AZ ENYÉM! -sikít, mire elengedem a kezét. Óriási erővel csapódik hátra, jobbjával szíve helyét markolja, amiből most vér csöpög.
-Nem.. Hagyhatsz.. Így... -szavait egy-egy köhögés szakítja meg.
-Nem teheted ezt velem! NEM! -kiáltja utoljára. Egykori ruhája, most kis szövetdarabokként száll a hirtelen keletkezett szélben. Vége van. Talán tényleg vége van. Végre elengedhetem Jason kezét. Csak egy óriási lökést érzek, és újra elsötétül a világ.