Nem zavar, hogy fiú vagy /BEFEJEZETT/

6.fejezet

A szemeim kipattantak, és megpróbáltam eltolni magamtól David-et. De-mint valami rossz romantikus filmben-nyílt az ajtó és Jason lépett be rajta. Zavarodottan pislogott felém, nekem pedig végre sikerült kiszabadítanom magam David karjaiból, és egyből magyarázkodásba kezdtem:
-Ez nem az aminek látszik! É-én csak.. én csak.. sajnálom! -borultam sírva Jason nyakába, aki nyugtatóan kezdte simogatni a hátam.
-Shhhh semmi baj. Nyugodj meg és mesélj el mindent. Először is, miért csókolóztál a fallal? -kérdezte érdeklődve.
-A..... fallal? De-dehát...David...
-Ki az a David?
-Senki!-vágtam rá rögtön, talán egy kicsit túl gyorsan.- Csak egy barátom.
-Neked nincsenek barátaid. Ne hazudj! Ki az? -a végét már szinte ordította.
-Egy hang a fejemben-suttogtam. -Aki most megjelent előttem, én pedig... én pedig....
-Te pedig?
-Me-megcsókoltam-sütöttem le a szemem.
-Neked megártott a napfény!-nevetett.
-Nem igaz! -keltem ki magamból én is.-Végre rászánom magam, hogy elmondom neked, erre kiröhögsz! Akkor menj is haza!
-Haza is megyek! -kiabálta, majd csapot-papot itthagyva kicsörtetett a szobából, nagy robajjal bevágva az ajtót. Még hallottam ahogy kattan a zár, majd végleg csend telepedett a házra. Nem bírtam tovább, elerendtek a könnyeim. A sós cseppek patakokban folytak végig arcomon, de nem törődtem velük. Had folyjanak. Ugyan David megpróbálta letörölni őket, de elcsaptam a kezét.
-Tűnj innen! Látni sem akarlak! -ordítottam, majd hozzávágtam egy párnát. De mire odaért, a fiú már szertefoszlott, és a tárgy a falnak ütközött. A könnyeim még mindig folytak, megállíthatatlanul. Arcom belefúrtam a matracba, amin ezelőtt pár órával Jason feküdt. Jó mélyen magamba szívtam az illatát, amitől csak több darabra tört a szívem. De David még ilyenkor sem hagy békén. Csak a suttogását hallom. "Ez mind a te hibád! Látod mit tettél? Most Jason biztos utál. Nem is csodálom. Szegény srác, vajon mit fog csinálni? Keres végre egy hozzáillő lányt?"
-Elég! Hagyd abba! Ne csináld! Kérlek! -ordítottam, de ő csak kínzott tovább és tovább. "Végre boldog lesz és nem kell egy ilyen nyomival lennie, mint te, aki magában beszél. És majd őt fogja simogatni. Őt fogja csókolni. Őt fogja-"
-Fogd be szád! Miért? Miért kínzol? Hagyd abba! -térdre rogytam a fejemet fogva. De a suttogás csak erősödött. Én pedig úgy éreztem, a fejem mindjárt szétszakad. Azt utolsó amire emlékszem az David hangja: "Te csakis az enyém vagy"

-------------------------------------------

Egy fehér szobában vagyok. Minden tiszta gyógyszerszag. Egy ágyban fekszem, ami pont szembe van az ablakkal. Felállok, odabotorkálok az előbb említett tárgyhoz, és az üvegnek nyomom az arcom. Kint süt a nap és csicseregnek a madarak. A szél lágyan fújdogálja az ágakat, de ez őket egy cseppet sem érdekli. Bámulok kifelé és azon gondolkodom, nekem miért nem lehet normális életem? Miért vagyok bezárva ebbe az elmegyógyintézetbe? Az ajtózár kattanását hallom. Ijedtemben visszamenekülök az ágyamba és magamra húzom a takarót. Egy 50 év körüli nő jön be, semleges arckifejezéssel.
-Na, még mindig azzal beszélgetsz?
-Ne beszéljen így Davidről, maga vén szipirtyó. -Hangom halk, de határozott.
-Hogy beszélsz velem?-kap felém, és hajamnál fogva felemeli a fejem.-Meg nem halljam még egyszer, hogy ilyeneket mondasz! Értve vagyok? -ordítja, majd fekete tincseimet elengedve, kicsörtet a szobából. Remegve ülök fel az ágyamban. Ma még szerencsésen megúsztam egy hajhúzással, pedig máskor minimum egy pofonnal kezdi. És én még viszonylag szerencsésnek mondhatom magam, hogy Marta-t kaptam, ami elég sokat elárul ennek a helynek a körülményeiről. Kitről lépések hallatszanak, majd megállnak a kórtermem előtt. Remegve összekucorodok. Az ajtó nyílik, én pedig könnyes szemekkel felnézek. Előttem egy szőke fiú áll, barna szemeiben aggódás csillan, fehér köpenye pedig meg-meglibben. Elém lép és letörli a könnyeimet. Jól esik az érintése. Talán egy barátom? Vagy a bátyám? Vagy..... több? Ismerős az arca, a szeme, a haja, sőt az egész lénye.
-Ühm.... Ismerlek valahonnan?-kérdezem óvatosan. Nem akarom megbántani.
-Nem, nem ismerhetsz. -mosolyodik el.
-A-akkor miért vagy ilyen kedves velem?-sütöm le a szemem.
-Hiszen ez csak természetes, egy betegemmel szemben.-hitetlenkedik.
-B-beteged? Te egy...
-Egy pszichológus vagyok. -mosolyodik el, mire nekem bukfencezik egyet a gyomrom.
-De.. De nem vagy túl fiatal ehhez?
-Apám szerint jobb, ha minnél hamarabb kezdem.-mosolyog még mindig.
-H-hány éves vagy?
-12 vagyok, pont mint te.-simít végig az arcomon,mire elpirulok.
-Hogy-hogy ennyi mindent tudsz rólam.... öhm...Hogy is hívnak?
-Jaj Ryan, hát be sem mutatkoztam! Nagyon sajnálom. -szabadkozik.
-Semmi baj. De kérlek áruld el a neved. -mosolygok már én is.
-Ha ennyire érdekel... -vigyorog, majd mint egy filmben, megcsókolja a kezem és meghajol.
-A nevem Jason Blakwell.

Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak titeket😔 A következő részt minél hamarabb szeretném hozni. Remélem teszett. Sziasztok ^^