ʙᴇʜɪɴᴅ ᴍʏ ɴᴀᴍᴇ - ɴᴀᴍᴊɪɴ

2. ◦∘ Just One Day

Fáradtan húztam le magamról a rám nehezedő, sólyos paplan rétegeket. Lassan, komótosan pislogtam párat, hogy a szemeim hozzászokjanak a fényviszonyokhoz, melyet az ébrenlét adott nekem.
Kilépve ágyamból lépkedtem meztelen talppal az erkélye, hogy onnan gyönyörködjek a festői látványban. Az eget mintha megtervezték volna azok a művészek, kik értenek a szépség műveléséhez és ebből keresnék meg a kenyerüket. Hol a citrom sárga, hol a narancs, hol pedig a kék színek kompozícióba keveredett játékos színkavalkáddal teli harcba. A Nap, valahol megbújt a felhők mögött, mégis éreztem arcomon a melegét.
Kényelmesen felkönyökölve a korlátra szívtam magamba a látványt, mely szinte a lelkemig hatolt, olyan szörnyen békés volt.
Hagytam, hogy a szél kergetőzzön a fehér ingem anyagával, s hogy gyengéden végigsimítson a légjárat a bőröm felszínén.

Lábujjaim közé simultak az apró zöld fűszálak, ezzel kissé csiklandozva kicsiny érzékszerveimet. Halványan elmosolyodva lépkedtem a semmibe, a semmisbe, csak előre.
Egy idő után, hirtelen kapva az ötleten hanyatt feküdtem a pázsiton és úgy kémleltem tovább az eget, néha hosszabb ideig lehunyva pilláimat. Mosolyogva figyeltem, ahogy a felhők lassan mozgolódnak a kék vásznon, mintha egymást kergetnék lassított felvételbe.
Kiskoromban órákat eltudtunk azzal tölteni, hogy anyukámmal mondogattuk, hogy mégis ki mit lát a fehér habrétegben. Gyerekként mindig arról álmodtam, hogyha majd egyszer repülni fogok, akkor kiugrok majd a repülő gépből, egyenesen a felhőkre. Olyan puhának képzeltem el, hogy aki akár egy picit is hozzá ér, azonnal elnyomja az álom. Valahogy biztos voltam benne, hogy egy ilyen helyen aludni tökéletes lett volna ahhoz, hogy szebbnél szebb álmokat szőjjön a tudatalattimban megbújó képzelet világom. De minden megváltozott, amint iskolás lettem. Rájöttem, hogy az álmok, melyekben eddig görcsösen kapaszkodva hittem nem léteznek, s hogy az egész életet, a szürke valóságot és a monoton hétköznapokat el kell fogadni, mert ez így van rendjén.
Felhőkön való lustálkodásról nem hitegettem tovább magam, nem hittem a tündérekben, a mesékben, néha még az érzelmeket is megkérdőjeleztem. Egyedül egy dolog éltetett, hogy valami álomszerű világot építhessek magam köré, különben megszűnök létezni. Ha csodákat nem is élhetek át, legalább az emóció, amit kapok legyen hasonló, hátha. Hátha akkor még nincs minden veszve.
Gondolatmenetemből a fűszálak apró neszelése hoztak vissza a valóságba. Kinyitottam lehunyt pilláimat és amint megláttam Jin arcát, elmosolyodtam.
- Tudtam, hogy itt leszel.-mondta szája sarkában meghúzódó ajakgörbülettel, s én csak még inkább elvigyorodtam.
Honnan tudta, hogy itt leszek, ha én magam sem tudom, hogy hol vagyok?
- Szép, ugye?-ült le mellém és térdeit felhúzva mellkasáig ölelte át azokat. Hajtincseivel a kellemes szellő szelíd játékot űzött, s itt-ott felkapva egyet-egyet reptette őket a magasba. Mivel egy ideig nem válaszoltam, így csak rám pillantott és egyből fülig ért a szája.- Mármint a táj.
Halkan elkuncogtam magam, s visszafordítottam fejem az ég irányába. Ott feküdtem, s ő ott ült, talán percekig, talán egy fél óráig, ki tudja. Egy helyen voltunk, cseppet sem kínos csendbe burkolózva és én élveztem ezt a pillanatot, mintha arra a kis időre minden bánat elhagyott volna, mintha megszűnt volna a külvilág a számunkra, s csak mi léteztünk volna.
Nem volt szorongás a mellkasomba, nem akartam elfutni vagy elmenekülni az érzelmeim elől. Hiába nem hoztam őket a felszínre sem, de nálam már ez is egy hatalmas előrelépés, hogy megfeledkezni sem szerettem volna róluk. Egy idő után ismét lehunytam a szemeimet, hisz nem volt szükségem arra, hogy őt nézzem, tudtam, hogy mellettem van és, hogy még egy ideig nem fog elhagyni. Nagyokat szippantva a levegőbe szívtam be minden boldogságot, mely most teljességgel megtöltötte a szívem.
- Kár, hogy nem tart örökké.-mondta, ezzel megszüntetve a köztünk kialakult csendet.
- Mármint mi?-kérdeztem továbbra sem rá pillantva.
- Hogy ilyen nyugodt vagy és csak élvezed, hogy vagy.-kuncogta el magát, s az én ajkaimra is felszökött egy mosoly.- Akkor nem kéne fájdalmat éreznem.
- Fájdalmat?-ültem fel szinte azonnal, tekintetemet azonnal az íriszeibe fúrva.
- Szerinted nem esik rosszul?-nevette el magát és kezdtem végképp összezavarodni.
- Miről beszélsz?
- Hogy nem ismerem a mellettem lévő embert.-nagyokat pillogva néztem szemeibe.
Ezt meg mégis hogy érti?
- Namjoon, ne csinálj úgy, mintha nem így lenne. Mikor mondtál el nekem utoljára valami olyat, ami veled kapcsolatos? Itt nem olyanokra gondolok, hogy nyertél ebben a játékban, írtál egy új dalt vagy ilyesmi. Mikor beszéltél utoljára az érzelmeidről vagy a gondolataidról?
Elgondolkodva meredtem magam elé, majd lassan elnyíltak ajkaim egymástól és épp szólásra késztettem volna magam, mikor folytatta.- Nem kell, nem kell kifogásolnod, hisz már hozzászoktam. Csak tudod, a rossz dolgokhoz is alkalmazkodik az ember, de kellemetlen érzés, hogy ennyire nem bízol meg bennem. Pedig hidd el, én szívesen meghallgatnám minden nyűgöd.
Némán hallgattam, szinte ittam minden egyes szavát, amit felém intézett és mélyen, legbelül hosszasan rágódtam ezeken, néha meg-meg harcoltatva ezzel a lelkem, de nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is hozzáfűzzek. Túl gyenge vagyok.
- Vagy beszélgessünk felesleges dolgokról?-ismét felfelé ívelő ajkai még inkább a szívembe hasítottak.
- Miért tennénk?
- Mert úgy könnyebb, ha a szőnyeg alá sepred a dolgaidat és megpróbálod elfelejteni azokat másféle fecsegéssel. Nem ezt szoktad mindig tenni?
Ledermedve pislogtam. Ennyire kiismerhető volnék? De egyáltalán miért vagyok valójában ilyen? Ez nem én vagyok... De hisz nem az épp a legjobb, ha nem önmagamat adom? Nem tudom a pontos választ, mert utálom azt, ami vagyok, de azt is utálom, ami a látszatom, mert hozzám köthető. Hogy felelhetnék meg másoknak, ha saját magamat sem vagyok képes elviselni, nem hogy szeretni.
Időközben észre sem vettem, hogy a belső gondolataimat a hangszálaim segítségével elkezdtem a külvilágnak ki ereszteni.
- ... nem azért nem mondok semmit, mert nem bízok meg senkiben, hanem mert nem érdemlem meg a figyelmeteket, vagy az aggódásátokat. Kit érdekelne egy olyan ember, akinek a levegővétel is fájdalmat okoz, mert olyan szörnyen fogja fel a saját életét - mely egyes emberek számára a legnagyobb ajándék és én mégis csak nap hosszakat panaszkodok a testemben vergődve. Undorítónak tartom magam és még annál is rosszabbnak, de nem tudok rajta változtatni. Bár tudnék. Bár ne az ülne most itt melletted, aki vagyok, vagy aki nem vagyok, vagy bármi, csak ne ez az alak, akit ki nem állhatok. Tudom, hogy csak bajt okozok mindennel. Tudom, hogy bánt titeket, hogy nem mondok semmit és csak magamba folytom a legmélyebb gondolataimat, de hidd el, hogy jobban fájna, ha kimondanám mindet, melyekkel marcangolni szoktam a saját lelkem, hátha a még több szenvedés során megváltozik, ezzel átalakítva engem is. Talán, egy szép napon majd feltudok nézni a szemeidbe, eltudok majd mondani olyan dolgokat, melyekre gondolni se merek és talán akkor elég leszek majd a világ és a saját szememben. Talán majd akkor, de nem most és nem a közel jövőben.-suttogom.
Csak arra eszmélek fel, hogy elfeküdt mellettem a zöldön és én kérdőn pillantok rá könnyekkel áztatott gyönyörű arcára.
- Ne aggódj, nem szomorú vagyok.-mondta kacagva és én csak még inkább összezavarodtam, már ha ez lehetséges.- Boldog vagyok. Ilyen boldog még sosem voltam.-nevetett fel hangosan.
- Te miről beszélsz?-néztem értetlenül, mire ülésbe pattanva ragadta meg az ingem gallérját közelebb húzva magához, szinte kényszerítve, hogy szemkontaktust létesítsünk.
- Mondtad már ezt valaha bárkinek?-kérdezte ragyogó csillogással a sötét lélektükreiben.
- Nem.
- Ezért.-mondta vigyorogva, de továbbra sem engedett el.- Én vagyok az első, akinek ezt elmerted mondani, még ha csak véletlenül is. Elmondtad és még ha nem is tudok mindent és nem értem minden ponját, mégis örülök, hisz végre megnyíltál előttem, ennyi év után és ennyi dologgal szemben!
- Ez tényleg ilyen boldoggá tesz téged?
- Igen, mert ez azt jelenti, hogy elég fontos vagyok a számodra.
- Mindig is fontos voltál számomra, most miért lenne másképp?-erre a kérdésre az íriszeiben kissé alábbhagyott a csillogás és csak lassan, vontatottan válaszolt.
- Mert változnak az idők, az érzelmek, az emberek.-tenyeremet gyengéden arcára vezetve cirógattam végig lágy bőrét, s ő szinte azonnal érintésembe simult.
- Történjen bármi, akkor is fontos leszel.-súgtam.
- Miért nem mondod már ki akkor?-kérdezte elfuló hangon.
- Mármint mit?
- Hogy szeretsz e vagy sem.-nézett egyenesen szemeimbe, mire egy pillanatra elfelejtett dobbani a szívem, s dermedten ültem vele szembe.
- Nem vagyok a szavak embere.-nyögtem ki hosszas gondolkodás után. Arcáról eltűnt a boldogság minden szikrája, s helyette akaratlanul is a bágyadt arckifejezést vette fel.
- Akkor fejezd ki szavak nélkül.-pillantott rám, mintha reménykedne, kissé kétségbeesetten.
Elgondolkodva figyeltem alakját, megfigyelve minden apró négyzetcentiméterét, melybe fülig szerelmes voltam, csak nem mertem bevallani gykaran még magamnak sem, hisz tudtam, hogy felesleges olyan ember után áhítozni, akivel a legkomolyabb kapcsolatunk is csak a legjobb barátság lehetne. Mindent szerettem benne, az arcát, a vállait, a kulcscsontjait, az ajkait, a szemeit, a szemöldökét, pisze orrát, sötét haját, bőrszínét, ujjperceit, végtagjait, nyakát, felsőtestét, lábait, minden apró bőrhibáját és parányi anyajegyeit.
Éppen ezért, nem gondolkodtam, mikor hirtelen felindulásból feltérdeltem a fűbe, ezzel közelebb hajolva hozzá. Tarkójára vezetve ujjbegyeimet húztam közelebb magamhoz és érzelmektűl túlfűtve lágy csókot lehelltem bársony ajkaira.

｡･:*:･★,｡･:*:･ﾟ☆

Frissítve: 2018. április 14.