ʙᴇʜɪɴᴅ ᴍʏ ɴᴀᴍᴇ - ɴᴀᴍᴊɪɴ

7. ◦∘ Awake

Jin ajkai gyengéden cirógatták az enyémet és végigcikázott a bőrömön egy különös, meleg bizsergés, miközben a pillangók kiszabadultak a hasamból és körbelengték szép lassan az egész testem. A mellkasomban, a tenyeremben, a talpamban, mindenhol ott voltak és szinte felrepítettek a magasba, ahol minden gond és fájdalom távol maradt tőlem. Egy álom országban jártam, ahol csak a fény érhet el. A boldogság ezerféle szikrája ragyogta be a lelkem.

Sokszor álmodtam róla milyen lehetne ez a pillanat, de most, hogy végre megtörtént, nem szeretném, hogy valaha is véget érjen. Zokogni tudtam volna örömömben.
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg így álltunk, egymást ölelve, egymás ajkainak esve, de túl rövid volt, vagy csak túl rövidnek érzékeltem. Kegyetlenség. Végre boldog lehettem és ilyen gyorsan véget is ért, mintha semmi sem történt volna.

A többiek csak döbbenten ültek a helyükön, majd mikor Jin mosolyogva elhúzódott tőlem akkor eszméltek fel ők is. Taehyung kapott észbe először és fütyülve kezdett el nevetve tapsolni, majd a többiek is követték a példáját. Zavartan álltam ott, lassan leeresztve Jint az ölemből és a kezeimet is lefejtettem nagy nehezen a derekáról.
- Remek alakítás volt.-jegyezte meg vigyorogva Jimin.
Bárcsak igaz lenne.
- Köszönöm, köszönöm.-hajlongott nevetve Jin, majd kihúzta magát és egy odaképzelt díjjal a kezében megállt.-Köszönöm az Oscart és a jelölést. Elsősorban szeretném megköszönni édesanyámnak és édesapámnak a támogatást, amit az egész életem során biztosítottak, valamint a BTS tagoknak, a második családomnak. Park Jimin, Kim Taehyung, Jung Jungkook, Jung HoSeok, Min Yoongi, Kim Namjoon, szeretlek titeket.-hajolt meg ismét és mindenki nevetve tapsolt.
- Elnézést, a Celebrity Times magazintól vagyok! Mélyen tisztelt színművész úr, válaszolna pár kérdésemre?-kérdezte Hoseok, miközben azt tettette, hogy egy mikrofon van a kezében.
- Természetesen.-bólintott.
- Mit gondol a partneréről, akivel együtt játszott? Úgy érzi ő is hozzájárult a sikereihez?
- Kim Namjoon?-egy kis ideig elgondolkodott, miközben az én ereimbe a szép lassan belefagyott a vér is. A pillangók helyét a fájdalom váltotta fel és az csörgedezett tovább a testemben.- Nagyon sokat hozzájárult a sikereimhez, egyrészt kell egy együtt működő partner minden nagy sikerhez és ő tökéletes volt, minden szempontból. Nem csak, mint színész társamként, hanem a magánéletben is rengeteg mindent köszönhetek neki, hisz, ha ő nem lenne, akkor most nagy valószínűséggel nem állnék itt ilyen magabiztosan. Talán sehogy sem. De ez lényegtelen, hisz jelenleg az életem része és remélem a továbbiakban az is marad, mert nála jobbat elképzelni sem tudnék.
Nyeltem egy aprót, nem fogtam fel a szavait, vagy talán túlságosan is, csak tudtam, mit is jelentenek pontosan, de nem úgy, ahogy én azt szeretném.
- Én most...-szólaltam meg, de a hangom olyan gyengének hallatszott, hogy inkább csendben sétáltam ki a szobából a saját szobámba, ahol egyből kulcsra zártam az ajtót. Elővéve a telefonom indítottam el rajta teljes hangerőn az első zeneszámot, ami az ujjaim útjába került, miközben hátamat az ajtónak támaszottam. Lassan gyűltek a könnyek a szemembe és ahogy kezdtek magukkal elsodorni az érzelmek, én úgy csúsztam egyre lentebb, amíg végül a padlóra nem értem. Nem maradt annyi erőm, hogy üljek, így csak összegömbölyödve feküdtem a földön és sírtam. Könnyeim eláztatták a pulóverem, a padlót, mindenhol ott voltak és körül öleltek.
- Namjoon.-Tae halk hangja hallatszott be a zárt ajtón keresztül, ahogy halkan bekopogott.
Legszívesebben üvöltöttem volna, ordítottam volna teli torokból, amíg el nem szakadnak a hangszálaim, de még ilyenkor is csak arra gondoltam, hogy nem akarom, hogy lássák a többiek milyen gyenge is vagyok valójában. Átölelve saját felsőtestem zokogtam tovább tehetetlenül. Próbáltam kiverni a fejemből mindent, Jin szavait, az öleléseit, az aranyos mosolyát, a különleges nevetését és már a csókját is.
Hogy fájhat ennyire az, ami a legboldogabbá tesz?
Minden ennek a szörnyű ötletnek a hibájából keletkezett, ha most nem játszuk el a fanfictionokat, ha most nem ízlelem meg Jin ajkait, talán évekig bírtam volna még. De a sors nem így akarta. Megakart büntetni, csak tudnám, hogy miért.
- Csak tudnám mivel érdemeltem ki...-nyöszörögtem fájdalmasan, ahogy jobban összehúztam magam.
A fájdalom, ami akkor végig áradt a testemben, leírhatatlan. Sosem éreztem még ilyet és sosem szeretném újra érezni azt, sőt az ellenségeimnek sem kívánnám soha.
- Namjoon. Csak én vagyok itt, engedj be, kérlek.-szakította félbe gondolat menetemet Taehyung.
Ajkamba haraptam, majd vettem egy mély levegőt.
- Menj el.
- Nem.
- Taehyung...
- Engedj be.
- Menj már innen!-emeltem fel a hangom és hajamba túrva helyezkedtem el a padlón. Hallottam, ahogy lassan odébb áll és én felszabadultan sóhajtottam ismét. Elnevettem magam a saját nyomoromon, majd sírtam tovább, míg végül el nem kezdődött az a bizonyos pont. Mikor már teljesen felemésztenek a gondolataid és érzelmek tömke lege kezd el kergetőzni a szívedben és agyadban egyszerre úgy, hogy te magad sem tudod követni már.
Először úgy hatott rám a magány és önbizalom hiány egyszerre, mintha villámcsapásként ért volna. Hajamat markolva ültem fel a sarkaimra és a falnak döntve a fejem hol nevettem, hol bömböltem. Dolgokat súgtam magamnak, de nem emlékszem rá, hogy nyugtatni akartam e önmagam, vagy inkább még jobban összetörni. Talán egyszerre mindkettő.
Ennyire nem lehet szeretni?
Te se szereted magad, ne légy ostoba.
A saját hangomat hallottam a fejemben, veszekedni önmagával. Mintha az egyik a kétségbeesésem lett volna, a másik pedig az a felem, amelyik beleunt az életbe és a reménykedésbe.
Dehát Jin megcsókolt.
Yoongi is megcsókolta Hoseokot.
Minden gondolatom egy-egy tőrdöfésként hatott a szívemre. Bárcsak az lett volna! Bárcsak testi fájdalmat éreztem volna ahelyett, hogy az agyam kezd el ördögi játékot űzni velem és minden érzelmemmel.
Hamarosan émelyegni kezdtem, lüktetni kezdett a fejem és szédültem. Körbenéztem a szobában, akkora már megapadtak a könnyeim, hisz az is lehet, hogy órákig csak sírtam. Tekintetem körbejárt mindent, csak néztem ki a fejemből és élveztem, hogy körülöttem minden mozdult egy aprót. Elmosolyodtam, hisz jelen pillanatban ez volt az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam.
De ez sem tartott sokáig, lassan a semmiből felülkeregedett rajtam a harag, a düh és úgy éreztem bárkit szétvernék, aki az utamba kerül, de legfőképpen Istent, amiért így büntet engem. Haragudtam a világra, az anyámra, hogy világrahozott, a barátaimra, hogy léteznek és nem hagyták, hogy meghaljak valahol már réges rég, magamra, hogy gyenge vagyok és Kim SeokJinre. Utálom.
- Utálom!-ordibáltam, és hirtelen erőből belevertem a kézfejem a falba.
Egy porc...két porc...reccs.
Megfeszült izmaim lassan elernyedtek és erőtlenül csúsztam le szép lassan a padlóra, míg végül el nem terültem. Kinyújtottam vérző kezem és a sebeimet nézve ismét könnyek gyűltek a szemembe, pedig már azt hittem, hogy végleg elfogytak.
- Dehogy utálod, te hülye. Pont azért szenvedsz, mert sosem tudnád utálni.-mosolyodtam el.- Sosem tudnád, akárhogy is szeretnéd, akármennyit szenvedsz, akármennyire is tudod, hogy ezt kéne tenned. Nem megy. Csak tehetetlenül szereted, mint a világ legnagyobb barma.
Csendben feküdtem a földön, azzal nyugtatva magam, hogy több ezerszer mondogattam magamban azt a nevet, ami ahhoz az emberhez tartozik, aki ilyen módon tönkre nem tett azzal, hogy túl tökéletes. Ott feküdtem, rongyosra sírt szemekkel, a véres kezemmel, míg végül bele nem untam az önsajnáltatásba és a szörnyű gondolataimba, míg végül a fájdalom annyira lefárasztott, hogy ott aludtam el az ajtó előtt a hideg padlón.

｡･:*:･ﾟ★,｡･:*:･ﾟ☆

Frissítve: 2018. április 14.

Hát igen, ezt sem a leghosszabb fejezeteim közé fogom feljegyezni. Remélem azért elnyerte a tetszésetek!