ʙᴇʜɪɴᴅ ᴍʏ ɴᴀᴍᴇ - ɴᴀᴍᴊɪɴ

1. ◦∘ Save me

Fáradtan pislogtam a monitorom elé, majd hagytam, hogy az ásítás, mely már legalább tíz perce nyomta terhelt testem, végre felszabadultan távozhasson ajkaim segítségével, halk hangot hallatva. Megdörzsöltem a szemeimet, majd hosszas pislogások után folytattam tovább a munkám, hisz nem hagyhatom abba, most nem. Míg érzem az ihletet, míg meg nem valósítottam nem állhatok le, hisz bármelyik percben elfelejthetem és lehet, hogy egy következő top listás számnak lőttek, mert egy másodpercre felhagytam a koncentrálással. Nem egyszer jártam már így és ilyenkor mindig kéztetést éreztem arra, hogy erővel verjem a fejem a billentyűzetbe, amíg az apró kis gombok nyomot nem hagynak a homlokom vagy épp bele nem ragadnak finoman halovány ráncaimba.

A fejhallgatómon keresztül bömböltettem a zenét, elviekben azért, hogy még több ihletet szerezzek, gyakorlatilag pedig sokkal inkább az ébren maradásomat szolgálta. Nem ihattam meg még egy bögre kávét, különben koffein túltengésben összeestem volna a saját székemben, így maximumon szólt, dobhártya szaggató módon a fülembe a sok féle zenei stílusok tömkelege. Mindig, de mindig csak este, éjfél környékén tör rám az alkothatnék, amiért cserébe másnap mosott zombiként folytatom idol elfoglaltságaimat. Még szerencse, hogy fotózások előtt nem szoktak ilyen éjjeli-bagoly kiruccanásaim lenni, különben nagyon sok gondot okoznék a sminkesnek a hatalmas lila táskáimmal a szemeim alatt.
Ujjaimmal doboltam a ritmust az íróasztalomon, miközben rásuttogtam az általam írt szöveget, majd amint elég megfelelőnek találtam a végeredményt, lejegyeztem azokat, néha kottába szedve, néha pedig a gépen már félig-meddig meg is alkotva az új dallamokat. Ilyenkor, mikor elködösült elmével átadom magam a gondolataimnak, szörnyen ocsmányul formálom a betűket, így másnap mindig legalább egy-két órát szánok arra, hogy kisilaviizáljam mit is akartam a papírra írni.
Tekintetem már vagy órák óta a képernyőt figyelte, majd ahogy koncentrálás közben megnyaltam cserepes ajkaimat jöttem rá, hogy én bizony rettentően szomjas vagyok. Körbe néztem a sötét helységben, de sehol nem találtam egy poharat vagy egy üveget, így hangosan sóhajtva egyet tápászkodtam fel kényelmes bőrszékemből.

Míg meztelen lábammal trappoltam végig a folyosón nyújtózkodtam párat, mert eléggé elgémberedve éreztem magam, talán mert már órák óta ugyan abban a pozícióban nyomtam neki gerincemet a bőr-ülőalkalmatosságomnak.Befordultam a konyha irányába és akkor láttam csak, hogy ég a villany, ami nem kis meglepetésként ért.
Hány óra is volt az előbb? Háromnegyed kettő? Ki lehet fent még ilyenkor?
Közelebb lépkedve pillantottam csak meg éjjeli sorstársam sziluettjét, mely pasztel rózsaszín pulóverbe volt bújtatva. Alatta csupán egy fekete rövid nadrág volt, lábai pedig teljesen elengedve pihentek maga előtt. Ott ült a széken, háttal nekem és el sem tudtam képzelni, hogy mit keres ilyenkor itt, majd erőt véve magamon halkan felkuncogtam és megtörtem a köztünk lévő nagy távolságot, mellé sétálva.
- Mindig is tudtam, hogy bármikor képes vagy enni, de hogy...- elértem hozzá, de nem volt előtte semmi, csupán a lezárt telefonja. Némán bámult maga elé, szinte meredten. - Jin, mi a baj?- nem felelt egyből, mintha meg se hallotta volna kérdésem, meg se rebbentek szemhéjai, úgy figyelte a semmit. Gyengéden vállára simítottam, amitől egész teste megrázkódott, majd mosolyogva nézett fel szemeimbe.
- Namjoon. Még most is dolgozol, mi?-kérdezte vigyorogva, de hiába. Hiába erőltette magára az ajkainak görbületét, láttam, hogy nem őszinte, ahogyan azt is láttam, hogy könnycsatornái már félig megteltek a szenvedés legapróbb formáival. Túl jól ismerlek, Kim Seok Jin.
- Mi a baj?-kérdeztem ismét, ahogy leültem a mellette lévő székre és el nem engedve vállát cirógattam a lehető legfinomabban, hogy érezze, nem kell félnie én itt vagyok és megvédem, bármi áron. Inkább szenvedjek életem végéig, mint hogy ő akár egy másodperc töredékéig.
- Te meg mir-
- Jin.-szakítottam félbe, mielőtt feleslegesen mondott volna végig egy mondatot, amivel valószínűleg csak terelni akarta volna a témát.- Mondd el, mi bánt.
Lehajtotta fejét és elmosolyodott, de ezt nem műnek mondanám, hanem inkább fájdalmasnak, mintha azon mosolyogna, hogy minnyire fáj.
- Nem szükséges végig hallgatnod mindenki problémáját.-mondta halkan, szinte suttogva, mégis elég hangosan ahhoz, hogy eljushassanak szavai a hallójárataimhoz.
- Nem azért hallgatom meg mások érzelmi kiborulásait, mert szükséges, hanem mert szeretném és mert szeretnék legalább ennyiben segíteni. Legalább had tudjak valamennyi támaszt nyújtani a számomra fontos embereknek.
Főleg neked.
Csak még inkább felfelé kezdtek görbülni ajkai, majd megremegtek azok, s arcát lassan elkezdték beborítani a kövér könnycseppek, melyek legördültek kerek arcán végigcsordulva, majd az állán megállapodtak egy pontban, s egyesével ejtőernyőztek le a mélybe, ebben az esetben a pulóverére. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy megzavarnám ezzel, így csak csendben válla helyett karjára simítottam, majd végigvezetve kezemet alkarján, s végül összekulcsoltam ujjaimat az övéivel, ezzel is bíztatva, hogy nyíljon meg előttem.
Szabad kezével takarta el előlem arcát. A semmiből nyöszörgő hangokat kezdett el kiadni zokogás közben, s én csak még tehetetlenebbül ültem előtte. Szörnyű volt látni, hogy így szenved, a számomra legfontosabb személy a világon, s én csak nézem őt, semmit se téve.
Hasztalan vagyok, de bár ne lennék. Bár lennék olyan jó ember, hogy megbízz bennem. Bárcsak megtudnálak védeni minden fájdalomtól, hogy ne kelljen a könnyeidtől vörösödő szempárjaidat látnom.
- Jin...-súgtam halkan és közelebb húzódva hozzá próbáltam megnyugtatni a reszkető fiút, de sírása csak nem hagyott alább.-Kérlek, nyugodj meg.-ujjaimat gyengéden tincsei közé vezettem, s ujjaim köré csavarva azokat játszadoztam velük.
- Én...-kezdett bele elcsukló hangon.- Namjoon, szerinted én szerethető vagyok?- szipogta felnézve a szemeimbe.
Legszívesebben ott helyben felpofoztam volna.
Megőrültél? Nálad csodálatosabb, gyönyörűbb és lélegzet elállítóbb emberrel még sosem találkoztam. Amennyiben bárki más az ellenkezőjét meri állítani, akár te magad is, készen állok a harcra, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről, tehát az igazságról, miszerint Kim Seok Jin a világ legelképesztőbb embere és szóval kifejezni nem lehet az iránta érzett csodálatom és szeretetem!
Persze ezek a mondatok csak a gondolataimban szólaltak meg, ajkaim már nem ejtették ki őket. Mi értelme lett volna elmondanom minden érzelmem, főleg ebben a helyzetben? Ez nem rólam szól, nem az én érzéseimről, hanem az övéiről, amik sokkal nagyobb terhet jelentenek jelenleg számára.
- Ne butáskodj, hogy ne lennél szerethető? Mindeneddel együtt úgy vagy jó, ahogy vagy. Még az idióta vicceiddel is, amiktől a falnak megy mindenki.-nevettem el magam, hátha ezzel enyhítem picit a feszültséget, de ez nem működött. Ott és akkor nem. Csak bágyadtan merengett továbbra is, egy másodpercre se abbahagyva az egerek itatását.
- De nem vagyok olyan szerethető, mint ti.-súgta oda halkan, mire azonnal kitágultak a szempárjaim.
- Tessék?-néztem rá értetlenül, de nem ismételte meg a mondatát, így folytattam.- Te meg miről beszélsz?
- A rajongóink...-kezdett bele, de nem bírtam volna végig hallgatni a mondatát, így ismét közbe vágtam.
- Az armyk ugyan úgy szeretnek minket, Jin. Nincs kivételezés, mind a hetünkért odáig meg vissza vannak, emiatt igazán nem kéne szomorkodnod, mert felesleges. Ráadásul...
- Nem!-emelte fel a hangját és én összerezzenve vezettem tekintetem az arcára.- Egyáltalán nem felesleges, mert igaz és épp itt az ideje, hogy sírjak emiatt, mert feladom. Érted, Nam? Feladom, semmi értelme ennek a kalap szarnak.-felemelte fejét, lélek tükreivel a falat pásztázta, s próbálta visszatartani a sós könnyeket, melyek csak úgy szabadulni akartak szemzugaiból. Halványan elmosolyodott és egy halk sóhaj után újabb mondat szörnyetegeket görgetett elém.- Nem bírom tovább. Mit tegyek, hogy úgy nézzenek rám, mint Jungkookra? Nem kell az álca, nem kell úgy tenni, mintha szeretnének, mert tudom, hogy nincs úgy. Mikor a többiek táncolnak vagy énekelnek, aggódom, hogy néhány rajongó hangszalagja elszakad úgy sikítanak, bezzeg mikor én adom elő a legjobb tudásom szerint, épp hogy egy gyér kiáltást váltok ki valamennyiből. Mondd, mit tegyek?-pillantott rám egy kis időre, de azonnal el is kapta fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust.- Annyira próbálkoztam. Hónapokig tovább dolgoztam, csak hogy jobban tudjam a koreográfiát, évekig fejlesztettem a hangom, rengeteget törődök a külsőmmel és igyekszem mindig a legkedvesebb lenni, még akkor is, ha a legjobban fáj. Mindig Jungkookról kérdeznek mindent, pedig én is lediplomáztam ám. Én is elvégeztem ugyan azt az oktatást és én is megérdemlek annyit, amennyit ő.-hosszú, csontos ujjaival megtörölte az arcát.- Az elejétől fogva tudtam, hogy elhanyagolható tag leszek köztetek, hisz nem vagyok tehetséges, az egyetlen ami elmondható rólam az, hogy különlegesen szép vagyok, de sokra megyek vele előadóként.-nevette el magát fájdalmasan.- Akkor bizonyosult be ez az elmélet, mikor az egyik fotózáson a designer elfelejtette, hogy én is a BTS tagja vagyok, ezért lemaradtam az album képekről. Ha az az ember, akivel együtt dolgozom elfelejt, tudtam, hogy rajongóimból se sok lesz, talán egy se. De én belevágtam, mindennek ellenére úgy gondoltam, hogy majd megmutatom a világnak mire vagyok képes... de rájöttem, hogy semmire, haszontalan vagyok.
- Ez egyáltalán nem igaz!
- Miért ne lenne az? Már beletörődtem. Mindenki nyugodtan liveol, míg az enyémben csak ti vagytok a téma, mert én nem érdeklek senkit... ezért is tértem át az Eat Jinre, ott nem kell figyelembe vennem a kommenteket, ott nem láthatom, mennyire nem kíváncsiak rám, mennyire a többiek dolga, élete érdekel mindenkit és mennyire leszarják, hogy életben vagyok.
- Vannak rajongóid, vannak akik szeretnek és egyáltalán nem vagy felesleges!-ráztam meg gyengéden testét és éreztem, hogy remeg a hangom, ahogy visszafolytom előtörő érzelmeim. - Igenis szeretnek téged, legalább annyira, mint a többieket.
- Ah-
- Nem, ide hallgass, Jin. Mit akarnak elérni az előadók a zenéikkel?
- A legtöbben pénzt.
- Nem a többségről beszélek, hanem azokról, akik szívből-lélekből dolgoznak.
- Nem tudom.-felelte egy hosszabb gondolkodás után, mire elmosolyodtam és végigsimítottam kézfején.
- Gyönyörködtetni szeretnének, érzelmeket továbbítani. A zenéd, te magad vagy. Tehát, ha valakinek tetszik a dalod, akkor téged kedvel. Emlékezz vissza az eddigi koncertekre, hány army énekelte veled a saját részeidet?
- Sok.
- Hány army sírt a színpadon, mikor te is sírtál a turnén?
- Sok.
- Hány army sírt a boldogságtól rajongói találkozókkor, mikor rád néztek?
- Sok.
- Mit mondtál pár perccel ezelőtt? Nincsenek rajongóid? Hát ezekről az emberekről ilyen könnyen megfeledkeztél?- válaszul nyelt egy aprót és felém fordult, amit egy pozitív reakciónak könyveltem el, így folytattam.- Mindegy mit teszel, mennyire vagy sikeres, mennyire vagy népszerű, de ha elnyered valaki szeretetét, akár egy emberét is annyira, hogy felnézzen rád és csodáljon, kötelességed a legfényesebb csillagként beragyognod az életét. Talán nincsenek nagyon sokan, talán nem üti meg az egy milliót sem, de ezeknek a parányi emberkéknek a legmelegebb a szeretetük, hisz tudják mennyire megérdemled azt.-halványan elmosolyodva simítottam arcára, mire mélyen szemeimbe nézett, tekintetünk egymásba forrt.- Ne felejtsd el kikért harcolsz.
Pár pislogás után alsó ajkába harapva tört elő belőle ismét a könnyek hada, s vállamra borulva próbálta visszafogni nyöszörgő hangját.- Köszönöm.-szipogta bőrömre és én elvigyorodva öleltem át derekát, ezzel közelebb húzva magamhoz. Átkarolta hátamat, s hátulról a felsőmbe kapaszkodott, miközben folyamatosan tartottam karjaim közt reszkető testét.
Gyengéden cirógattam, hátha attól hamarabb lenyugszik és elhesegeti végre az idióta gondolatait, melyek a semmiből törtek elő, s hamarosan ez be is következett. Egy kis idő múltán már csak lehunyt pillákkal ültünk. Fejével a vállamon szuszogtam én is, talán már fél álomban járva.
Ne hidd, hogy nem vagy fontos, hisz nekem te vagy a mindenség fogalma, s még annál is több. Talán nem érzed magad elég jónak, de valójában túl jó vagy, mindenhez és mindenkihez. Szörnyű a világ, hogy így megríkat és hogy ilyen gondolatokat kényszerít ki belőled, mi szerint nem vagy elég. Pedig, ha tudnád, hogy mennyire imádom mindened, hogy mennyire örülök annak, hogy egyenletesen véve a levegőt pihengetsz karjaim közt, ha megtudnád valójában mennyire szeretlek és ha legalább félig is sejtenéd mennyire azt kívánom, hogy ez a perc örökké tarthasson, akkor talán elhinnéd, mennyire szerethető vagy te valójában.

｡･:*:･★,｡･:*:･ﾟ☆

Frissítve: 2018. április 14.