A szerencsésen szerencsétlen

Férfinátha

- Megjöttem! -csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, ám választ nem kaptam, csak egy, a házat megrázó hatalmas tüsszentés hallatszott. Egyből a hang felé vettem az irányt, a nappaliba belépve pedig nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek.
- Egészségedre! -köszöntöttem apát, aki a kanapén elterülve feküdt, rajta hatalmas pokróccal és a sok fújástól kipirosodott orral. Körülötte minden (de tényleg, MINDEN) tele volt inkább használt, mint tiszta zsebkendővel. Ebben az állapotában csak egy nagyon orrhangú ,,köszi"-re tellett neki, amit meg is értek, majd néhány másodperccel később anya is beviharzott a konyhából, kezében egy bögre gőzölgő teával, köszönés után pedig felvázolta a kialakult helyzetet. Apa megfázott, én pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy választhatok: vagy elugrok a gyógyszertárba egy hosszú listával, vagy pedig maradok, és arra a fél órára, míg anya megjárja az utat, gondoskodok apáról. Pillanatnyilag az iskolából hazaérkezős hangulatomban voltam, amikor már örülök, hogy hazaértem és pihenhetek, mert még nem tudatosult bennem az aznapi ,,csak fél oldal plusz leckét adok az eddigiek és a tanulnivaló mellé", ami nyilvánvalóan mind a 7 tanárom szájából elhangzott. Végül is inkább kabátot, listát, pénzt ragadtam, mivel pontosan tudtam, hogy jobban lefáradnék, ha végül maradnék, az eddigi tapasztalataimból kiindulva. (Teafőzés, pokrócok hordása ide-oda, tiszta zsepit a kanapéra, koszosat a kukába, folyamatos C-vitamin adagolás, apa nyugtatása, hogy nem, nem fog meghalni és nem, végrendeletet sem kell most írnia, lázmérés, mindezt természetesen egyszerre.) Így hát elindultam, bár anya a kapuból visszaparancsolt, mondván ,,november van, ebben a 10 fokban sapka nélkül megfázol, és ugye nem akarsz úgy járni, mint apád?", úgyhogy visszamentem, és felkaptam az első fejfedőt, ami a kezem ügyébe akadt, tudva, hogy már úgyis mindenki otthon van, senki ,,olyannal" nem fogok találkozni, és nekivágtam az utcának. Attól a pillanattól kezdve viszont, hogy beléptem az épületbe, bebizonyosodott, hogy a Murphy-törvények léteznek. De tényleg! Az első személy, akit megpillantottam ugyanis nem más volt, mint ,,A" srác. Az a srác, akit a barátnőimmel már szeptember óta nézegetünk, de azon kívül, hogy végzős és iszonyúan helyes, az égvilágon semmit nem tudunk róla. Most viszont ott állt, az egyik gyógyszerészlánnyal beszélgetett, én meg, mintha ott sem lenne, teljes erőből nekilódultam a pultnak, ahol éppen nem állt sor. Erre a határozott mozdulatomra pedig azonnal megindult a kölcsönhatás az esős idő miatti vizes cipőtalpam és a patika fényesre törölt csempepadlója között, amit én egy fenékre eséssel (és a közben akaratlanul is a számon kicsúszó b-betűs kötőszóval) reagáltam le. Szerencsére rekordgyorsasággal ugrottam fel, közben még a számomra igencsak kompromittálónak ítélt sapkát (értsd: babarózsaszín, Hello Kitty mintájú fejfedő) is sikerült lerángatnom a fejemről, majd teljes nyugodtságot színlelve, némileg fájó hátsórésszel toppantam oda az egyik szabad patikushoz (nem törődve azzal, hogy kábé mindenki engem nézett), majd köszönés után előhúztam az anya által írt jegyzetlapot, hogy felolvassam, mit kell venni. Édesanyámról tudni kell, hogy bár alsós tanítónő, a kézírása - hacsak nem figyel oda a gyerekek miatt- orvosokat megszégyenítően olvashatatlan. Ez az általa kezembe nyomott jegyzeten is megmutatkozott, amit néhány másodperc szemöldökráncolás után oda is nyújtottam a kódfejtőként is ismert gyógyszerésznek. Meglepődésemre neki is beletelt kis időbe a röpke szöveg értelmezése, de végül mindent megkaptam, ami fel volt írva -legalábbis remélem-, majd miután otthagytam egy kisebb vagyont (na meg némi aprót, ami leesett és begurult a pult alá), különösebb baki nélkül értem haza. A ház előtt még felkaptam a sapkám (addig nem mertem kockáztatni), hogy anya szívszélütést ne kapjon, amiért fedetlen fejjel mászkálok, majd beérve, a gyógyszer és visszajáró kézbesítése után ,,tanulás" címszóval mentem fel a szobámba aludni.