A szerencsésen szerencsétlen

Elkapott

-Hé, nem téged láttalak tegnap a gyógyszertárban? Nagyon ari volt a sapkád, kár, hogy ma más van rajtad - vigyorgott, amire én jelenleg képtelen voltam, ugyanis abban a pillanatban, hogy kinyitotta a száját, megcsapott az átható fokhagymaszag, ami valahogy egyáltalán nem tartozott a ,,sármos csávó imidzsbe". Ennek ellenére maga a helyzet olyannyira groteszk volt (végül is ,,elkapott" az, aki elől egész nap menekültem, és kezdődhettek beteljesülni a rémsztorik, meg ilyenek), hogy akaratlanul is, de kitört belőlem a röhögés, szegény srác meg nézhette az idétlen vergődésemet. Ebből a jónéhány másodpercig tartó tevékenységemből egy tekintélyes kopogtatás zökkentett ki, amit a vállamon éreztem.
- Elnézést, kisasszony, ha lehet, máshol folytassák a... a szerelmi életüket, ne zárják el az utat az ajtóban - nézett rám a töritanár gúnyosan, kissé megvetően. Válaszul csak egy semleges, enyhén dühös pillantással kértem ki magamnak az előbb elhangzottakat, majd gyorsan átbújtam A srác és az ajtófélfa közötti résen és elindultam az úti célomhoz, faképnél hagyva mindkettejüket.
Vagyis csak hittem, hogy kiszabadultam a kínosra sikeredett szituációból, ugyanis a fiú mint egy pincsikutya, úgy követett engem, szótlanul. Ez a rövid némaság addig tartott, amíg el nem értünk Zoé szekrényéhez, aminek a kinyitásakor elképedt.
- Te innen öltözködsz, vagy mi? -nevetett.
- Nem, ez a barátnőmé - vettem ki a kiszemelt inget, amit szimplán a derekamra kötöttem. Jó, ha az embernek van olyan barátnője, akinek a fél ruhatára a suliban van, főleg, ha a méret is megegyezik - ezt most csak kölcsönveszem.
- Ennek most mi értelme van? -nézett rám értetlenkedve, én pedig elgondolkodtam, hogy elmerjem-e mondani neki a valós okot. Végül enyhén füllentettem inkább, leplezve a szerencsétlenségemet. Mint később rájöttem, hiba volt.
- Csak azért kötöttem fel, hogy a derekam ne fázzon -legyintettem.
- Ja, oké, de amúgy meg legalább takarja azt a foltot ott... lenn. Éppen szólni akartam, csak nem tudtam hogy megfogalmazni-közölte teljesen természetesen, nekem meg vélhetően az egész arcom elpirult.
- Jah... kössz - nevettem fel kínosan.
- Egyébként meg tiszta faragatlan vagyok -csapott a homlokára - még be sem mutatkoztam neked. Torgyán Tamás, neked csak Tomi -nyújtotta kezét, amit megráztam.
- Fehér Hédi.
Ebben a pillanatban ért oda Zoé, karöltve Beával és Adéllal, lánycsapatunk másik két tagjával. Többek között azt is szeretem bennük, hogy nem égetnek mások előtt, például az ötödikes szintű ,,HÚÚÚ"-zással, amitől egyébként falra mászunk. Ők kíméletesen, miután elment az illető, állnak elő a mindenféle poénosnak szánt megjegyzésükkel. Sokkal megnyugtatóbb.
Idővel viszont ez a pillanat is eljött, mivel alighogy megjelentek a többiek, Tominak megcsörrent a telefonja, így sűrű bocsánatkérések közepette távozott a folyosóról.
Abban a minutumban, hogy teljesen elhalkultak léptei, a lányok nekem estek a mindenféle kérdéseikkel. (,,Ez mi voolt?"  ,,Mi történt?" ,,Körberöhögött?" ,,Máris fogjátok egymás kezét?" ... és a többi kérdés, mellyel egyre ,,mélyebben" gázoltak a témába... ,,Milyen fokhagyma? A gusztusosabb fajta, vagy az a rothadó?"(ez vajon hogy jött nekik?), ,,Izzadt volt a tenyere?" ,,Ugye nem perverzkedett?" ,,És bírja a drámatanárt? Jó, annyira nem lehet elvetemült." ,,Randi lesz?" )
Készségesen válaszoltam is mindenre, amíg el nem értünk a buszmegállóig. Ott érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd Zoéval felszálltunk a járműre.
Lévén péntek, hazaérve belevetettem magam a segítségnyújtásba. Andi ugyanis hétvégenként jár haza, és koleszos létére ilyenkor mindig ultraéhes, de komolyan. Kevésbé szépen fogalmazva, soha nem volt ezelőtt annyira beles, mint egyetemre kerülése után. Apa lábadozott még, éppen egy meccset nézett, így nem volt vele tennivaló, szóval anyával gyakoroltam a főzést.
- Szerintem apád már elég jól érzi magát, hogy elmenjen ő az állomásra Andiért, nemde? -jegyezte meg anya a harmadik ,,rúgdmárbearohadtéletbe!" ordítás után, ami simán behallatszott a konyhába is. Erre később sor is került, mivel pont az orrunk előtt történt egy lebuktató felugrás a kanapéról gólöröm közben, noha pár órája még éppen, hogy a mosdóba ki tudott menni.
Amíg pedig vártuk a család felét a vonattól hazajönni, anyával befészkelődtünk arra a negyed órára a végre üres kanapéba átbeszélni az iskolai történéseket, meg úgy mindent, ami eszünkbe jutott.