A szerencsésen szerencsétlen

Kerülni kell

Mivel előző délután korán bealudtam, fél kettőkor már kipattant a szemem, ezért úgy döntöttem, tanulok, ha már tegnap nem jött össze. Bár a szomszéd szobából átszűrődő szipogáshangok kissé hátráltattak, mert baromi zavaró volt, egészen hamar végeztem a dolgommal. Végül is, a nővérem horkolására emlékeztet, amit már nagyjából megszoktam, mielőtt még elment egyetemre. Andiról ugyanis azt kell tudni, hogy nem a legnőiesebb lány. Én szeretem, meg minden, hiszen mégis csak a testvérem, de tény, hogy hajlandó furcsaságokra. Például a legnagyobb híve a természetességnek. És nem, itt nem arra gondolok, hogy szívesen mászkál kevés sminkkel, vagy anélkül. A lényeg annyi, hogy úgy véli, minden szőrzetnek az emberen célja van, és csak magunknak ártunk ezek eltüntetésével. Én meg úgy vagyok vele, hogy többet ártanék az emberiségnek, ha láttatnám például a dússágra igen hajlamos lábszőrzetem, ami mintegy családi örökségként keseríti meg a nőrokonok mindennapjait. Különbség köztünk ezenkívül még az öltözködési stílusunkban, illetve a magasságunkban van. Míg ő örvendhet az apától örökölt 185 centijének, felettem konkrétan minden ember átnéz, hála a 155 centis magasságomnak. Köszi, anyu!
Visszatérve, a leckék után még fürdeni is maradt időm, ami ugyebár előző este kimaradt, és még volt egy szabad félórám, amit zenehallgatásra fordíthattam (na meg egy jó néhány perces haláltusára, ugyanis majdhogynem napi rendszerességgel rúgok bele az ágy sarkába). A szokásos reggeli tevékenységeim elvégzése után már csak a busz elérése volt a cél, ami csodával határos módon, de sikerült! Ezt a röpke húszperces út során meg is ünnepeltük Zoéval, az egyik barátnőmmel, akinek még az előző délután elmesélésével tartoztam. Minden egyes apró részletre kitérően taglaltam neki a seggre ülésem körülményeit, kitérve persze A srác által éppen akkor viselt ruházat fazonjára, színére, illetve valamelyest az anyagára is. Ezzel a beszámolóval egyébként meg tök jól eltelt az út.
Maga az iskola semmi szokatlant nem tartogatott. A tanárok szidtak minket, hogy nem tanulunk, majdnem üres dolgozatlapokat adunk be, mi pedig rákontráztunk azzal, hogy még azokat a majdnem üres lapokat is egy hónapig javítják. Az egyetlen dolog, ami bárminemű jelentőséggel bírt, még mindig A sráchoz volt köthető, akit különösen akkor igyekeztem kikerülni, sajnos hasztalanul, mivel majdnem minden áldott szünetben szembejött velem. Eddig naponta maximum egyszer vagy kétszer volt hozzá szerencsénk, így ez nem kis meglepődöttséget váltott ki belőlünk. Magunk között már olyan rémelméletek is szárnyra kaptak, mint például az, hogy egészen biztosan követ, hogy aztán egy magányos pillanatomban félrehívjon a folyosó egy eldugott részébe, ott pedig... hogy mit akarhat, még nem dolgoztuk ki, de a körberöhögésemen kívül semmilyen egyéb ötlet nem született. Vagyis igazából de, viszont csak puszta poénból vetettük fel az esetlegesen bekövetkező legrosszabb és legerkölcstelenebb dolgot. Kamaszlányok vagyunk, na.
A tanáraink kínzásából kiszabadulva, tanítás után mehettünk ebédelni a menzára. Krumplipüré volt rántott hússal, hozzá céklát adtak. Nem mondom, hogy rossz volt, de a tőlünk nem túl messze lévő tanári asztaloknál igencsak máshogy festett az étel. Sokkal gusztább volt, meg amúgy is, volt abrosz az asztalon, virág vázában, míg a ,,legalja" diákság elégedjen meg azzal, hogy van egyáltalán asztal, meg székek. És nekik még csak sorban sem kell állniuk. Nagyon gyakran néztem abba az irányba, és nem azért, hogy meghozzák az étvágyam, vagy ilyesmi. Mindig érdekes látni, hogy azok, akik állandóan a klikkesedés ellen dumálnak, szintén csak egy adott társasággal hajlandóak enni. Éppen a magát folyamatosan kenyérrel tömő töritanárt vizslattam, mikor éreztem, hogy bizony, engem is figyel valaki. (Amúgy akkor vajon a töritanár is érezte, hogy nézem? Vagy a kenyér elnyomott minden érzékszervet? Vagy csak nem érdekelte? Megannyi lényegtelen kérdés, amire igazából nem is érdekel, hogy van-e válasz.) Csak néhány centivel kellett arrébb tornásznom a szemgolyóimat, hogy rájöjjek: a drámatanár -aki engem nem tanított, de rossz híre bejárta az iskolát- próbálkozik felvenni velem a szemkontaktust. Nyilvánvalóan az érdekelte, miért bámulok folyamatosan abba az irányba, így hát gyorsan ismét a kajám felé fordultam, mielőtt még rákérdez, hogy mit nézek. Azon csodálkoztunk a lányokkal, hogy most pont nincs itt A srác, amikor az éppen villával számhoz emelt cékla úgy gondolta, alkalmas lehet az idő egy kis csöpögésre, tehát nem restellett rajtam nyomot hagyni. Mivel kicsit távolabb ültem az asztaltól, sikerült nyilvánvalóan a hófehér nadrágomat betalálnia a cipzár alatt, ami azt eredményezte, hogy úgy néztem ki, mint akinek most vannak a nehéz napjai. Pedig nekem minden napom nehéz. Miután gyorsan leadtam a tálcámat, rajta az egyedüli maradékkal -a gyilkos céklával- elindultam a szekrényekhez, mivel tudtam, hogy Zoénál van egy ing, ami tökre passzol az aktuális viseletemmel, derékra kötve pedig eltakarja a kínos területet. Viszonylag gyors tempóban igyekeztem elhagyni a menza területét, mikor pont az ajtóban -hol máshol- egy mellkasba botlottam. Felnézve az illető arcára elöntött a veríték, a szívem őrült módjára kezdett el dobogni. A srác állt ugyanis fájdalmasan közel hozzám.