A sors akarta

4.fejezet

～※ Kita ※～

Reggel a suli előtt idegesen egyhelyben toporogtam.

Nem merek bemenni. Jó, ezt úgy mondom mintha megakarnának ölni vagy valami ilyesmi, de az, hogy egész nap Takahashi-sannal kell lennem... hogy is mondjam, eléggé kényelmetlen.

— Kita!

Takao vigyorogva integetett nekem a suli bejárata mellől. Darabos léptekkel odasattyogtam barátomhoz aki elég furcsa tekintettel méregetett.

— Öhm, wc-re kell menned? — kérdezte felvont szemöldökkel.

— Nem. Én csak ideges vagyok — sóhajtottam egy hatalmasat. 

— Ugyan már Kita! Ne legyél ennyire félős! Elvégre azért leszel vele hogy megtanulj csajozni! Vagy — közelebb hajolt és suttogóra fogta —, amiatt aggódsz amit tegnap mondtam?

— Mi? Nem! NEM!

Az igazat megvalva tegnap egész este ezen gondolkodtam. Amikor végre elaludtam volna lelki szemeim előtt megjelent senpai félmeztelenül és megpróbált leteperni. Áhh, nem. Egy kicsit se gondoltam rá.

— Szóval igen — Takao hangosan felnevetett amit én nem nagyon értékeltem. Egy, mert a szenvedésemen röhögött. Kettő, mert magunkra vonta az emberek figyelmét.

— Takao, te egy igaz barát vagy — morogtam miközben elfordultam, de bár ne tettem volna.

— Kita, nézd! Hé Noriko!

Takao integetni kezdett a közeledő testvérpárnak akik lassan odaértek hozzánk. Noriko mint mindíg most is tökéletesen festett. Fekete haját leengedve hagyta amibe néha belekapott a szél. Az arca kissé kipirult amikor közelebb ért és megállt mellettünk.

Ellentétben Takahashi-san eléggé félelmetesen festett. A szokásos egyenruha csak úgy feszült kidolgozott felsőtestén. A kezeit nadrágja zsebében nyugtatta ami egyben ijesztővé és menővé tette. Nyakkendője lazán lógott fehér ingje elején.

— Jóreggelt! — köszönt vidáman Noriko.

— Jóreggelt! — mondta haverom egy nagy mosollyal. Én köszönésképp bólintottam, mert még mindíg nehezemre esett Norikoval szóban kommunikálni.

Takahashi-san ásítva morgott valamit, majd elővette a kezeit és keresztbefonta mellkasa előtt. Most úgy néz ki mint valami verőember.

— Felkészültél Kita-kun? — mosolygott Noriko.

— Hát persze! Már alig várta a mai napot! — mondta Takao. Erősen beleöklöztem a vállába mert ezt már nem bírtam tovább. Barátom a váratlan támadásomtól felszisszent és szúrós szemekkel felém pillantott. Ne nézz így te barátszomorító!

Ellenséges megmozdulásom utohatásaiból egy halk kuncogás rángatott ki.

Takahashi-san mosolyogva figyelte minden mozdulatomat.

— Gyerünk!

Senpai az ajtó felé biccentett. Hirtelen Takao felé fordultam aki bátorítás gyanánt hátba veregetett. Takao! Olvass a szemeimből! Mondd, hogy várj Kita! Meg kell beszélnünk valamit!

De nem, Takao mosolyogva Noriko felé fordult és beszélgetni kezdett vele. Teljesen magamra hagyott.

Morogva visszafordultam Takahashi-san felé aki elgondolkodva meredt maga elé.

— M... mehetünk.

Uhh, már dadogok is. Ennél már nem is sűllyedhetnék méllyebbre.

Egy pillanatra mintha fel sem fogta volna hogy miről van szó. Néhány perc múlva zavartan a szemeimbe nézett, majd megfordult és bement a suli bejáratán. Gyors léptekkel a nyomába szegődtem.