A sors akarta

6.fejezet

Sziasztok!

Mielőtt belekezdenétek az új részbe... gyorsan elmondanám, hogy frissítettem az eddigi bejegyzéseket. ( Khm... helyesírási hibák... bár szerintem még így is lesznek benne... owo )

És Hirat Kita nem samanak, hanem senpainak fogja hívni. c: ( Jobbnak láttam szólni. (・∀・) )

További jó olvasást!^^ (´ヮ')

～※ Kita ※～

Az első óra után visszamentek Takahashi-san osztályához. Zavartan megálltam a nyitott ajtó mellett és benéztem, de senpaiom nem volt bent.

— Hé törpe!

Tomoya az egyik padból odaintett magához amikor meglátott. Kikerültem egy lányt aki nagy szemekkel a halálra röhögős srácot nézte, majd megálltam mellette. Már nem is parázok tőle annyira.

— Hira üzeni hogy kajaszünetben menj fel a tetőre — mondta miközben a rágóját csattogtatta.

— Ohh, rendben.

Nem tudom miért, de egy kicsit csalódott vagyok. Kita, mi miatt? Azért, mert nincs itt Takahashi-san? Vagy azért mert nem senpai mondta el nekem a dolgokat?

Na jó, kezdek egy kicsit furcsa lenni.

— Mi van törpe? Beteg vagy?

— Mi?

Tomoya felvont szemöldökkel figyelt. Sötét szemeivel végigmért miközben félredöntötte a fejét.

— Tudom hogy jól nézek ki, de kissrácokra nem utazok.

— Mi? Nem is téged néztelek! — háborodtam fel. Éreztem hogy az egész arcom felforrósodott.

— Dehogynem! Miután elmondtam amit kellett nem mentél el. Csak álltál mellettem és olyan szemekkel néztél, mintha rám akarnád vetni magad.

— Én csak elgondolkodtam! Csak elgondolkodtam! — tiltakoztam hevesen.

— Jó. Mert Hira nem örülne ha rám mozdulnál — vállat vont és elmosolyodott.

— Ezt meg... te tudod? — kérdeztem meglepetten. Azt hittem hogy csak hárman tudjuk. Noriko, Takao és én. Vagyis... én még mindíg nem hiszem el. Nem akarom elhinni. De most hogy Tomoya is ezt mondja kicsit elbizonytalanodtam.

— Persze hogy tudom! Milyen barát lennék, ha nem vettem volna észre a jeleket? — nevetve megrázta a fejét. Barna haja meglebbent mozdulata közben.

— Ohh! És Takahashi-san tudja hogy tudod?

— Nem.

— Nem? Miért? De...

— Mókás amikor azt hiszi hogy nem tudom hogy m.

Tomoya lerövidítette? Ez kedves tőle.

— Öhm... nem akarok bunkónak tűnni... — kezdett bele zavartan.

Ne aggódj, már az vagy. Tudod, én vagyok hobbitfalva lakója.

— ... de nemsokára becsengetnek, szóval...

— ... húzzam el a csíkot?

Tomoya egy bocsánatkérő mosolyt küldött felém, majd a tekintete mögém tévedt. Ha nem tévedek azzal a lánnyal szemez, akit kikerültem. Megráztam a fejemet és kimentem az osztályból vissza a saját termembe. Amikor átléptem a küszöböt, csak akkor jutott el a tudatomig hogy mit is mondott Tomoya.