A sors akarta

7.fejezet

～※ Kita ※～

A hatodik óránk Takaoval testnevelés volt. Mind levonultunk az öltözőkbe hogy átöltözhessünk és elszenvedhessünk 45 kínkeserves percet Jack-senseiel a tesitanárunkkal. Jack-sensei egy 36 év körüli férfi volt. Fekete rövidre nyírt hajjal rendelkezett, valamint sötét szemei és sűrű szakálla volt. ( Igazából amerikai, de a japán felesége miatt ideköltözött. Még most sem tudom elhinni hogy van felesége. Na jó, ez elég gonosz volt tőlem. ) A kívülállóknak ( akik nem ismerik a senseit ) olyan mint egy vad motoros aki összetévesztette a kocsmát a sulival de eddig senki se merte neki megmondani hogy mi van, ezért még mindíg itt téblábol. Amúgy a senseinek nincs motorja, csak egy fekete terepjárója. A sátán autója.

Na mindegy. Szóval Jack-sensei ijesztő és általában rendesen megdolgoztat minket az óráin. Bemelegítés után jöhet a szokásos fekvőtámasz-felülés-törzsemelés. Ezekkel telik az óra első fele. Ez eddig nem is lenne olyan rossz, még én is kibírom. De utánna! Legtöbbször talajtornázunk, vagy kötelet mászunk 22 percen át megállás nélkül. Maga a pokol.

— Kita! Mostanában elég sokat bambulsz.

Takao mosolyogva felvett egy kék pólót majd leült a szekrények előtti kispadra és a cipőivel kezdett szöszmötölni.

— Öhm, ja. De nem direkt csinálom — motyogtam és én is átcseréltem a pólómat a tesifelsőmre ami ezen a héten szürke volt. Jövőhéten valószínűleg a pirosat hozom.

Takao megvonta a vállát és hirtelen teljesen felém fordult amitől rendesen megijedtem.

— Amúgy, hogy ment? — kérdezte egy sunyi mosollyal. Haha, azt hiszi hogy történt valami! Ahogy elnézem Takaot nem igazán zavarná ha fiúm lenne, sőt! Ahogy látom még örülne is neki. Persze amikor figyelmeztetett nem úgy tűnt mintha kedvelné Takahashi-sant. Na de most...!

— Hát... - zavartan elnéztem a többi srác felé, de úgy látszik feleslegesen aggódtam mert senki sem törődött velünk. De igazából nem is zavart volna ha bárki is hallotta volna hogy miket beszélgetünk.

— Daisuke, Tomoya, Saitou, Nobu és Takahashi-san nem sokat segítettek... — kezdtem bele de barátom egy pillanat alatt közbevágott.

— Mi? Nem egyedül voltatok? — kérdezte döbbenten. Bizonyára másra számított.

— Nem. Ott voltak a többiek is. De ahhoz képest hogy nem tanultam semmit, egész mulatságos volt — mosolyogva visszagondoltam a parókás senpaira. Istenem, azt az arcot le kellett volna kapni!

— Basszus! Pedig azt hittem... — itt elakadt és megrázta a fejét.

— Mit hittél? — kérdeztem felvont szemöldökkel.

— Semmi, nem fontos.

『 5 perccel később 』

— Rendben van. A mai órán választhattok. Röplabda, kosár vagy foci?

Döbbenten néztük az elöttünk álló melegítőruhás férfit. Ahogy balra pillantottam észrevettem hogy többen tátott szájjal figyelték a senseit, úgy, mint valami földönkívülit. Erre senki se számított.

— Aki a röplabdára szavaz az emelje fel a kezét!

Pillanatnyi döbbenetünk hamar elmúlt amikor felfogtuk hogy itt bizony döntést kell hoznunk.

Azonnal feltettem a kezemet ahogy a lányok is valamint néhány fiú osztálytársam.

— Hm, lássuk csak. Ez 16 ember. Ki akar kosarazni?