Gyöngy a kagylóban

Ben Solo nyolc éves volt, amikor az anyja politikai ügyekben felkereste azt a bolygót. Jóval azelőtt történt mindez, hogy elkezdte volna a jedi kiképzést, vagy azon a végzetes napon romba döntötte, és lángokba borította volna a jedi templomot. Nem, aznap Ben Solo még csak egy ártatlan kisfiú volt, aki úgy szorította Leia kezét, mintha az élete múlna rajta, miközben Han szelíden megborzolta kezelhetetlen, fekete fürtjeit. Ha valaki ránézett, Ben mindig az anyjára ütött... az arcformája, a sötét haj és szemek mind a nőt juttatták az emberek eszébe.

A bolygónak annyira bonyolult neve volt, hogy a kisfiú az ott tartózkodásuk alatt is képtelen volt helyesen kiejteni, mikor pedig a hajójuk felszállt a felszínről, el is felejtette. Arra viszont emlékezett, hogy a város, ahol elszállásolták őket, hírnevét leginkább a gyöngyhalászatnak köszönhette. Csodálatos kagylók borították az öblök aljzatát, amelyek egy szem porból képesek voltak szikrázó, fehér gyöngyöket nevelni, amelyek felszíne mintha folyékony fény lett volna, ha pedig hozzájuk ért, ujjai alatt hűsek voltak, akár az üveg. Az egyik gyöngyhalász adott a kezébe néhány percre egy darabot, hogy megcsodálhassa, és Bent a gyönggyel a kezében egyáltalán nem érdekelte a férfi hosszú és unalmas magyarázata az ékszeriparról, és arról, hogy még Coruscantra, a Köztársaság szívébe is szállítanak hasonlókat. Túlságosan elbűvölte az apró kincs.

És évekkel később, egy űrhajó fedélzetén, fekete fémszerkezetek között, egy szinte teljesen díszítetlen, céltudatosan berendezett hálóhelyiségben a sötét gondolatok közé merült Kylo Ren - a fiatal férfi, akivé Ben Solo felnőtt - egy rövid pillanatra a gyöngyre gondolt. Mindig törekedett rá, hogy csak és kizárólag sötétség vegye körül... egynemű, homogén sötétség. Azt lélegezze, azt igya, azt egye, az álmaiban is az ölelje át. Minél vegytisztább, minél mélyebb, minél jobban beléivódik a bőre pórusain keresztül, annál jobb, mert annál kevesebb lesz a kétely. Mert Kylo Rennek végül is ez volt az esszenciája... Ben Solo nem meghalt, hogy aztán az arcát magára öltve valami makacs parazita a sötétség nevében küzdjön. Ben Solo sejtjeiben felkúszott a sötétség, és nem megölte, csak eltorzította az alapot, egészen addig formálva, gyúrva, gyötörve, amíg az eredeti felismerhetetlen nem lett. Leiától örökölt szelíd arcvonásai megkeményedtek, és immár a jobb orcáját látványos, kissé szabálytalan szélű rózsaszín heg szántotta végig. Illett hozzá az a sebhely. Illett a bőrére egy efféle torzulás.

De ennek ellenére, Ben Solónak ez a sötétséggel szinte színültig töltött, torz változata a gyöngyre gondolt, arra az üvegszerűen hűvös és kemény, mégis, a szeme előtt vízre emlékeztető hullámokat vető fénydarabra. Aztán eldobta magától az erősödő képet, mielőtt túl sok érzés és érzet tapadna hozzá. Kylo Ren nem volt ostoba. Érezte a saját lelke háborgását. Abban a pillanatban, mikor az anyjára kellett volna lőnie, a szíve meglódult, vadul kalapált, hevesen dobolt a fülében a vér, az ujjai reszketni kezdtek és nem tudta megtenni. Képtelen volt megmagyarázni, miért nem, de a keze lecsúszott a gombról, és mikor mégis kirobbant a híd, őt pedig elérte a tudat, hogy az anyja talán így is odavész, összeszorult a torka, akár a kisgyermeknek, mielőtt elsírja magát. És akkor, csupán órákkal azután, hogy visszatért a Legfőbb Vezér hajójára, és beleverve kettőt a falba - sikerrel behorpasztva néhány helyen a fémes borítást - meggyőzte magát, hogy valójában nem is akart habozni, valójában csak megszédült egy pillanatra, akkor jött Rey. A félelmetes akaratú lány, akiben az Erő hasonlóan hatalmas volt, mint benne magában, csak vele ellentétben mester nélkül, a tiszta ösztön erősítette és csitította képességeit, nem valamilyen Snoke-hoz hasonló manipulatív vezető.

Azt a kapcsolatot, a hidat, amin keresztül látták és hallották egymást annyi fényévnyi távolságból is, a Legfőbb Vezér teremtette, és Kylo Ren ezt pontosan tudta, mégis hazudott a lánynak. Azt állította, az Erő talán maga döntött úgy, hogy kettejüknek időről időre kényszeresen meg kell osztaniuk egymással bizonyos pillanatokat az életükből. Rey gyűlölte annyira Han Solo halála után, megvetette annyira, hogy ne is érdekelje... sőt, kicsit talán meg is nyugtatta, hogy minden alkalommal számon kérheti, sértéseket vághat a fejéhez, és próbálhatja büntetni a maga módján azért, amit tett. A fiatalember pedig ugyancsak úgy vélte, gyűlöli a lányt. Megalázta, megvágta az arcát, gyenge, reménytelen gyermekké alacsonyította az emberek szemében. Verseny alakult ki köztük... ki vág fájdalmasabb sértést a másik fejéhez? Ki a megalázóbb, ki játszik piszkosabb lapokkal, ki és hogyan zúzza szét a reményeket? Rey is bizonytalan volt, akárcsak ő maga, csak míg neki egész lényében a sötétség reszketett, hol visszahúzódva, hol szinte teljesen eltöltve őt, a lányt a fény járta át hasonlóan. Reszkető fény, és reszkető sötétség... a bizonytalanságuk miatt lett tétje és ereje a játéknak. Mindig az volt a kérdés az ő sötétje, vagy Rey fénye remeg meg jobban.