You found me

1. F e j e z e t

A szeptember az évek során nem igazán lopta magát a szívembe. Minden évben ugyanúgy utáltam a korai kelést, a reggeli fáradtságot, a sok tanulást és mindent ami az iskolához volt köthető. Idén egy valami vigasztalt, még pedig az, hogy ez az utolsó évem a gimiben. Végzős év, szalagavató, ballagás... Mind ez szép és jó lett volna, ha szeptember elsején nem álltam volna fél nyolckor a buszmegállóban, miközben a helyijártat már rég az utca végén volt.

-Ilyen nincs! -dühöngtem miközben kifulladtan a térdeimre támaszkodtam.

Késve ébredtem, a kávém a felsőmre borult, vissza kellett mennem áthúzni, ezután pedig futottam a buszmegállóig, de így is az orrom előtt ment el a busz. Ha gyalog megindulok a város másik felébe, akkor is elkések akárhogy is számolgattam. Nem lenne nagy tragédia, ha nem mennék ma be, de anya ezer százalék, hogy kinyírna, és soha többet nem hagyna itthon egyedül. Már hányszor mondta, hogy meg kéne csinálnom a jogsit...

Nem volt sok választásom, sietősen, a legrövidebb úton, megindultam a suli felé. Szinte már futva róttam az utcákat, amikor egy kocsi kezdett el lassítani mellettem. Nem foglalkoztam vele, azt hittem valami más miatt áll meg. Ahogy a kocsit figyeltem, sikeresen megbotlottam és eltaknyoltam a járda közepén. A kocsi abban a pillanatban megállt, én pedig meggyőződtem róla, hogy miattam lassított.

-Egészen pontosan mit is művelsz? -kérdezte egy ijesztően ismerős hang, miközben felsegített a földről.

Ahogy megfordultam Travis-t pillantottam meg. Pontosabban a mellkasát, ugyanis sokkal magasabb volt nálam. Egy fekete farmert viselt, fehér pólóval és farmerkabáttal. Barna haja össze-vissza állt, a szemeiben szórakozottságot véltem felfedezni.

-Követsz engem? -bukott ki belőlem, de ahogy kimondtam már rögtön tudtam, hogy mennyire őrültségnek hangzik.

-Hogyne. -nevetett fel. -Ki elől menekülsz? -kérdezte szórakozottan.

-Lekéstem a buszt és nem akartam elkésni a suliból. -sóhajtottam, és csak akkor tűnt fel mennyire kifáradtam.

-Állandóan lekésed a buszt. -mosolyodott el. Túl jól ismer. -Gyere elviszlek. -indult meg a kocsi felé.

Nem nagyon láttam más lehetőséget, hogy ne késsek el, így követtem és beültem mellé az anyós ülésre.

Travis Morgan, kilencedik óta az osztálytársam. Volt idő mikor legjobb barátok voltunk. Egy baráti társaságot alkottunk, de aztán tavaly megváltoztak a dolgok. A májusban történtek után mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot abból a társaságból is.

-Szép kis esés volt. -vigyorgott miután beindította a kocsit.

-Fogd be, Travis! -szóltam rá, de akaratlanul is elmosolyodtam.

-Mi a helyzet veled? Jó régen beszéltünk már. -érdeklődött miután mindketten kinevettük magunkat.

-Minden oké. -vágtam rá a kelleténél gyorsabban és a mellettünk elsuhanó épületeket kezdtem bámulni.

-Ismerlek Brianna, tudom mikor hazudsz. -emlékeztetett, én pedig zavartan lesütöttem a szemem. -Azóta se beszéltél apukáddal? -kérdezte végül.

-Néha felhív, megpróbál meggyőzni, hogy menjek el hozzájuk, meg elmondja, hogy mennyire hiányzok neki... -forgattam a szemem unottan. -De gondolhatod mennyire hiányozhatok neki, ha egyszer sem jött haza azóta. -dünnyögtem.

-Sajnálom. -húzta el a száját, és egy pillanatra rám nézett, de aztán az útra szegezte a tekintetét.

-Nem kell. -ráztam meg a fejem. -Beszéljünk valami másról. Veled mi újság? -tereltem a témát.