Novellaverseny

A Céltalan

Választott kép: 

Amint behúztam magam előtt az ajtót, lehervadt arcomról az udvarias derű és elkomorodtam. Biztos voltam a végeredményben, így meg se akartam várni a meghallgatás végét, és ezzel együtt az eredményhirdetést. Visszasietve a férfi öltözőbe felkaptam a táskámat, miután belegyömöszöltem a váltóruhámat és a vizespalackomat. Gondosan kerültem a többi jelentkező tekintetét ahogy kiviharzottam a helységből, magam mögött hagyva a feszült légkört. Senki sem nézett utánam, tisztában voltak ők is a felvételin nyújtott teljesítményemmel. Olvastak a reakciómból és ez bosszantott. Dühös voltam mindenkire. A három vizsgáztatóra, akik olyan kritikus szemmel figyelték minden mozdulatomat, a csapattársaimra, akik hozzám se szóltak pedig már három hónapja együtt gyakoroltunk, és magamra is.

Ahelyett, hogy az épület kijárata felé mentem volna, irányt változtattam. Még akkor se tudtam elfogadni, hogy itt a vége, mikor beléptem a liftbe. Rácsaptam a legfelső gombra és türelmetlenül vártam ki míg a liftajtó ki nem nyílt a legfelső szinten. Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, az érzelmek hurrikánként tomboltak bennem. A sporttáska húzta a vállamat ezért dobtam rajta egyet, hogy megigazítsam. A sötét, szürke falú folyosóra kilépve tekintetemmel a feljebb vezető utat kezdtem keresni. Lépteim enyhe visszhangot vertek a csupasz falak között. Egy határozott jobb kanyar után nagy erőkkel kinyitottam a tetőre vezető vasajtót, és felsiettem a hideg, poros kőlépcsőkön.

Mikor kiléptem a szabadba, a nap egy pillanatra elvakított. Egyet kettőt muszáj volt pislognom, de utána makacsul nyitva tartottam a szememet. Ledobtam a táskámat a földre és a széles korláthoz sétáltam. Két kézzel ragadtam meg a hűvös követ és nagyra nyitva a számat, hosszan elordítottam magam a város felé. Gerincem görcsösen megfeszült miközben összeszorítottam a szememet és hagytam, hogy egy pár pillanatra elárasszon a megkönnyebbülés. Az erőteljes zaj betöltötte a fülemet, és messze szállt az irodaházak felett. Mikor aztán a hangom elhalt, visszatért belém a kínzó vágyakozás.

Gondolataimba villant egy ötlet, és gondolkodás nélkül cselekedtem. Céltudatosan a tető közepére sétáltam. Összeszorítottam a számat és halk hangon, ingerülten eldúdoltam egy pár gyors hangot, hogy az eszembe idézzem a dalt. Mozdulatlanul álltam egy pár másodpercig míg lehajtottam a fejem és felidéztem magamban a táncot, amit egy pár perce elrontottam. Teleszívtam a tüdőmet levegővel és hirtelen nekikezdtem.

A végtelen kék ég felé lendítettem a kezeimet, és velük együtt a bal lábam is azonnal mozdult. Megfordultam, leguggoltam majd mellkasomat kitolva újból kiegyenesedtem. Az izmaim megfeszültek. Tehetetlen düh tombolt bennem. Légzésem felgyorsult, a világ forgott velem. Csupasz karjaim a hideg levegőt hasították, mégse fáztam. Az energikus mozgástól és a bennem dúló haragtól kimelegedtem. A koreográfia szerint fellendítettem a lábamat, de olyan erővel csaptam aztán a kőnek, hogy a talpam belesajdult vastag talpú cipőmön át is. Beharaptam az alsó ajkamat miközben tovább táncoltam, nem foglalkozva az égő és zsibbadó fájdalommal. Úgy éreztem, mintha mögöttem maga a sárgásan izzó nap is rajtam nevetne. Mozgásom durva volt és szögletes, kizárólag a harag sugárzott belőle. Nagy lendületet véve felugrottam az elhibázott, kritikus lépés előtt, és egy pillanatra szabadnak éreztem magam. Aztán újra behatoltak elmémbe a súlyos vágyak és úgy éreztem lerántanak a kemény föld felé. Elvétettem a lépést, a fájdalom visszarántott a valóságba.