Sziasztok! :) Itt az olvasók is szavazhatnak, szóval várjuk majd a véleményeket! Jó olvasást és versengést! ♥
Véleményezési szempontok:
1) Kulcs felhasználása: Azaz az író mennyire építette bele a választott képet a novellába, mennyire tükrözi a mű...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Halál
Ma: még mindig érzem
Hideg fuvallat cirógatja a nyakamat, ahogy várok. Megint elfelejtettem sálat húzni. Miközben ácsorgok, kémlelem a tájat. Szemben velem a fenyves erdő húzódik, zord képet festve a hangulatomhoz mérten. Hallom, ahogy közeledik. Kicsit hátrébb húzódom, mert félek, hogy megteszem. Mindig ugyanarra gondolok. Arra a napra, amikor megtörtént.
Behunyom a szemem és megvárom, amíg elmegy előttem. Miközben lassul, vele együtt a szívem heves dobogása is csillapodni kezd. Megállt, én pedig vele együtt utazom, hogy eszembe jussanak az emlékek. Bedugom a fülhallgatót a fülembe és keresgélni kezdek a zeneszámok között. Az ujjam megáll annál a dalnál, amit aznap hallgattam. Azóta sem indítottam el. Benyomok egy pörgős, a kedvemhez kicsit sem passzoló számot és már el is felejtem. De tudom, hogy nem tart sokáig, mert amikor újra látom, ismét eszembe fog jutni. Életem végéig emlékezni fogok rá.
Amikor elválunk, tovább sétálok az utcán. Mosolygó emberek, boldog arcok. Sietős léptek, komor arcok. Előfordul itt minden. Összehúzom magamon a fekete bársonykabátomat, mert itt lent mindig hideg van. Sokszor hidegebb, mint a hegyekben lenni szokott. Ez is miatta van. Tudom, hogy nem ő a hibás érte, és azt is, hogy nem kellene így éreznem vele kapcsolatban, hiszen az egészről nem tehet. Ő lassított, amikor megtörtént, próbálta megállítani, nehogy bekövetkezzen a tragédia. Csak már túl késő volt.
Megint itt vagyok. Egyedül állok és figyelem az embereket. Most a testvére jön perceken belül. Az órára nézek és látom, hogy még két és fél perc van az érkezéséig. Egy fickó mellettem előveszi a telefonját és belemerül. Ő biztos nem fogja megtenni. Tovább siklik a szemem a következő személyre. Egy idősebb nő, fáradt arccal, hatalmas bevásárlószatyrokkal a kezében, melynek súlya sejtéseim szerint ötödmagával ér fel. Látom rajta, hogy ő nem az a típus. Bár, az emberről sosem lehet tudni igazából, milyen is valójában.
Rólam is sok mindent gondolnak az emberek. Életvidám, vicces, optimista. Na, persze. Mennyire buták. Tényleg csak a felszínre képesek látni. Mindig reménykedtem abban, hogy valaki a szemembe néz és meglátja azt a fájdalmat, amit érezni szoktam. Főleg azzal a nappal kapcsolatban. Én mindig erős vagyok, talpra állok, a jég hátán is megélek. Honnan a fenéből tudnák, hogy nem a padlón vagyok? Pedig most, ebben a pillanatban is kaparászom magam körül a földet, hogy összeszedjem az érzéseimet, a gondolataimat. Olyan sok van és annyi helyen, hol kisebb, hol nagyobb darabokban, hogy sokszor úgy érzem, homokszemeket szedegetek, de nincs hozzá mondjuk egy befőttesüvegem, amibe gyűjthetném. Amit beletettem a kezembe, az szép lassan kiszóródik a réseken.
Egy fiatalabb huszonéves srác sétál, veszélyesen közel hozzá. Megáll bennem egy pillanatra az ütő. Mit akar csinálni? Miért állt meg ott?
