Novellaverseny

Tegnap még...

Választott kép:

Tegnap még...

A kórházban fekszem az ágyon. Nagyon gyenge vagyok. Körülöttem a szerető szüleim és az én drága Erikem. Még így, betegen is kitartott mellettem. Csend honol a szobában. Erik az ágyam szélén ül és a kezemet fogja. Nagyon megnyugtató az érintése.
- Sápadt vagy, szerelmem. Hozok valami innivalót – áll fel az ágyról az aggódó barátom és kisiet a kórteremből. Anyu ül le az ágyam szélére és erősen megmarkolja a kezem. Látom, hogy nagyon küzd a könnyeivel.
- Hogy érzed magad, kincsem? – néz a szemembe.
- Gyengén – sóhajtok és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.

Apukám csak a sarokban ül a fotelben és mered maga elé. Nem szól egy szót sem. Erősnek akar látszani, de tudom, hogy neki is nagyon fáj. Anya engem néz és elerednek a könnyei.
- Ne sírj – simítom végig édesanyám arcát. – Ha én elmegyek, akkor kérlek, ne gyászolj. Inkább legyen egy kistestvérem, akivel úgy bántok majd, mint ahogyan velem bántatok. Sok figyelemmel és szeretettel – mosolyodok el. Nem szeretném, ha miattam mindenki gyászolna. Soha nem szerettem, ha valaki szomorú.
- Téged nem pótol senki – sírja el magát az én gyönyörű édesanyám.
- Tudom, de csak ennyit kérek. Semmi mást. Megteszed ezt nekem? – nézek anyukámra kétségbeesetten.
- Megteszem – törli le könnyeit az arcáról. A kórterembe belép Erik, az oldalán Aidával. Aida arca könnyel van áztatva. Sohasem láttam még sírni.
- Lola! – szalad az ágyamhoz. – Miért? – kezd sírni még jobban.
- Shh... ne sírj – törlöm le hüvelykujjammal a könnyeit. – Nem szeretem, ha szomorúnak látlak – mosolyodok el újra.
- Ne hagyj itt! – kezd könyörögni és erősen kezembe markol.
- Nem akarlak, de nekem ez lett megírva. Ilyen az élet. Megszületünk, élünk, majd meghalunk. A szerencsések megérik az öregkort – mosolyodok el újra. Aida sírva fakad. Anyu belekarol Aidába és a kórteremben lévő székre ülteti, majd leguggol elé. Aida lábát kezdi simogatni és halkan suttog neki valamit.

Erik közelebb lép az ágyhoz, és felém nyújtja a poharat. Megpróbálok felülni, de nem sikerül teljesen. Elveszem, belekortyolok a pohár vízbe, majd visszanyújtom Eriknek. Lerakja a mellettem lévő éjjeliszekrényre és leül az ágyam szélére. A kezemért nyúl és szorosan összekulcsolja az ujjaink.
- Nem akarlak elveszíteni – gördül végig egy könnycsepp a gyönyörű arcán.
- Nem fogsz. A szívedben és az emlékeidben tovább fogok élni – mosolygok rá és végig simítom az arcát. – Úgy emlékezz rám, mint amilyen voltam. Élettel teli, boldog és mosolygós. Ne úgy, mint amilyen most vagyok. Sápadt, gyenge és leharcolt – telik meg a szemem könnyel.
- Mindig is az én gyönyörűségem maradsz – simítja végig az arcom. Elmosolyodok.
- Gyere ide – húzom közelebb magamhoz. Egy puszit nyomok az arcára.
- Ne gondolj most erre – kezdi simogatni a kezem. – Inkább csukd be a szemed és gondolj arra, amiket együtt megéltünk. Amikor télen együtt sétáltunk a havas mezőn és néztük a naplementét. A délutáni tanulásokra, mikor szétdobáltam a jegyzeteid, csak, hogy velem foglalkozz. A megismerkedésünkre – nevet fel halkan.
- Sok gyönyörű dolgot éltünk meg együtt – mosolyodok el. Hiányozni fog az én Erikem. – Bár tehetnék a betegségem ellen valamit, de nem tudok. Szeretnék melletted maradni örökkön örökké, de nem lehet. Majd úgyis találkozunk a mennyországban. Ott végre boldogok lehetünk az örökké valóságig. Nem lesz fájdalom, csak te meg én – gördül végig az arcomon egy könnycsepp.
- Igen. A lelkünk egymásra talál valahol újra – mosolyodik el.
- Ide adnád a táskám? – nézek a szerelmemre. Feláll, és a táskámért megy, a kezembe adja, majd újra helyet foglal mellettem.
- Miért kell? – kérdezi kíváncsian.
- Magammal hoztam a legfontosabb dolgaimat – mosolyodok el és feljebb ülök. Kiveszem a táskámból a kedvenc pulcsimat.

- Aida, ezt neked szántam. Ahová én megyek, oda nekem nem kell. Tudom, hogy nem hordasz rózsaszínt. – Aida közelebb lép és megfogja a pulóvert, majd visszaül a székre.
- Köszönöm, ez sokat jelent és nagy becsben fogom tartani – szagolja meg a pulcsit.
- Anyu, neked ezeket szántam – szedem ki a táskámból a kedvenc sálam és a kedvenc nyakláncom. Még régebben vettem ezeket. – Remélem, tetszenek – mosolyodok el és anya felé nyújtom a tárgyakat. Közelebb lép és elveszi.
- Kicsim, nem szükséges elajándékozni a fontos dolgaid – mondja remegő hangon.
- De én szeretném – mosolyodok el.
- Apa, neked ezt a képet szánom kettőnkről – nyújtom felé. – Mikor életvidám voltam – mosolyodok el az emlékeken. Apa közelebb battyog és elfogadja.
- Már csak te vagy vissza, szerelmem – nézek Erikre. A táskámba nyúlok, és két könyvet veszek ki. – Úgy gondoltam, hogy odaadom neked a kedvenc könyvemet és a naplómat. – rakom a kezébe.
- Ez az Üvöltő szelek – simítja végig a borítóját.
- Nyisd ki – szólok rá és ő kinyitja. Egy kis üzenetet írtam az első lapra.
- A naplódat nem fogadhatom el. Abban az érzéseid vannak leírva –pirul el.
- Te vagy az érzéseim tárgya – mosolyodok el. – A szobám tele van veled kapcsolatos emlékekkel. Azokat, kérlek, szedd össze, rakd egy dobozba, és őrizd meg – nézek Erikre reménykedve.
- Megteszem, mert nagyon szeretlek – mosolyodik el.
- Inkább neked adom a naplóm, mert nem szeretném, ha valaki beleolvasna, aki nem te vagy – simítom végig a karját. Feláll és a két tárgyat az éjjeli szekrényre helyezi, a pohár víz mellé.
- Apa! Kérlek vigyázz anyura és majd a kistestvéremre is! – nézek apura. Bólint és elerednek a könnyei. – Szeretlek! – mosolyodok el és anyuhoz fordulok.
- Anyu, téged is nagyon szeretlek és köszönök mindent, amit értem tettél. Azt, hogy felneveltél és gondoskodtál rólam – mosolyodok el.
- Én is nagyon szeretlek kicsim! – erednek el a könnyei újra.
- Aida! Te elég nehéz eset vagy, de örülök, hogy kiegészítettük egymást, és hogy a legjobb barátnőmnek mondhattalak. Annak meg külön örülök, hogy nem leszel egyedül, mert megtaláltad a szerelmet – mosolyodok el. – Téged is szeretlek. Kérlek, legyél továbbra is ilyen nehéz eset – nevetem el magam halkan.
- Nem mehetsz el! Pótolhatatlan vagy! – sír fel hangosan.
- Nem fogsz elfelejteni, mert tovább élek az emlékeidben és a szívedben – folyik végig egy könnycsepp a sápadt arcomon. Aida arcát a tenyerébe hajtja, és hangosan zokogni kezd.
- Drága Erikem! Köszönöm, hogy mellettem voltál és szerettél. Jobb emberré tettél. Nem mindennapi szerelem volt a miénk. Nagyon szeretlek – mosolyodok el. – Ha elmegyek, akkor lépj tovább. Nem szeretném, ha boldogtalan lennél. Keress egy kedves lányt és bánj vele úgy, ahogy velem bántál – folyik végig egy újabb könnycsepp az arcomon.

Erik közelebb hajol, megcsókol, majd megölel szorosan. Lehunyom a szemem és úgy élvezem az érintését.
- Szeretlek, szerelmem – suttogja a fülembe.
- Szeretlek – suttogom neki vissza. Mélyet szippantok az illatából, majd érzem, ahogy az erőm elhagy, és a lélek kiszáll belőlem. Kívülről látom magam. Erik felül és elkezd engem rázni. Már nem érzek semmit. Csak egy bolyongó lélek vagyok csupán.
- SZERELMEM! – kezd üvöltve zokogni. – Miért? – dől a mellkasomra zokogva.

Mindenki hangosan zokog. Bejön az orvos, ír valamit a kórlapra, vált pár szót anyuval, majd kimegy. Közelebb lépek Erikhez, végig simítom a haját, majd belepuszilok. Ő csak libabőrös lesz a hideg érintésemtől.

Valami nagyon fényeset pillantok meg előttem. Mintha a mennyország lenne. Csodálatos látvány.

Visszapillantok még a szüleimre, Aidára és Erikre. Remélem, minden jóra fordul és hosszú boldog életük lesz. Végül belépek a fénybe.