Novellaverseny

Címtelen

Választott kép:

Elkocsikáztam a célállomáshoz, és beálltam az első parkolóba, amit találtam, a kaputól száz méterre. Elgyalogoltam a főbejárathoz, útközben észrevettem embereket fekete ruhában, néhányan sírtak, és mások vigasztalták őket, míg én komor tekintettel, gyors léptekkel haladtam a kapuhoz. Hatalmas, vasból felállított főbejárat. Ahogy mentem az emberek és a sírok között, elfogott a bánat. A kemény srác eltűnt, és helyette egy érzelmes ember váltotta fel. Lépkedtem a halottak között, míg meg nem álltam egy sír előtt. Térdre rogytam, és lehajtottam a fejem. Amint összeszedtem magam, felnéztem, és elkezdtem mondani a történéseket, amik lezajlottak a héten. Nem érdekelt, ha bárki hülyének néz, amiért egy sírkőhöz beszélek.

- Elmentünk túrázni. Tudod, a szokásos őszi kirándulásunk. Annyit nevettünk. Nem olyan a hangulat, mint amikor te is velünk jöttél. Mintha csak tegnap lett volna, hogy egy fa gyökerében, akkorát estél hátitáskával a hátadon, hogy azt hitted mentőt kell hívni. - Könnyes szemekkel mosolyogtam. Éreztem egy erős fuvallatot, és oldalra néztem. Egy lányt pillantottam meg, piros kabátban, hosszú barna hajjal, zsebre tett kezekkel, aki vidáman felém sétált. Az ismerős arc miatt felálltam, és mikor közelebb ért, kihúzta kezeit a zsebeiből, majd kitárt karral a nyakamba ugrott. Annyira boldog volt, valamint én is hihetetlenül örültem, hogy itt van.

- Szia. Mit csinálsz te itt? – mosolyogtam a gyönyörű barna szemű lányra.

- Hozzád jöttem. Reméltem, hogy itt leszel. Ilyenkor mindig itt vagy, és bíztam benne, hogy most is. Gyere, sétáljunk egyet. - Elindult abba az irányba ahonnan jött, én pedig követtem őt.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. – karoltam át a vállát.

- Hogy vagy Márk? – Mielőtt megszólalhattam volna, folytatta. – Mármint, hogy viseled? Két év... Az nem sok idő. – Láttam rajta, hogy elszomorodik.

Sárga, elkorhadt leveleken tapostunk, amik ropogtak alattunk. Éreztünk az őszi szél fuvallatát. Körülöttünk a sírokon koszorúk, gyertyák, amik délután is égnek.

- Őszintén, borzalmasan nehéz. – A hangom csomós lett, és elfojtottam a szavakat. Nem akartam, hogy erről beszéljünk, de tudtam, elő fog jönni ez a téma. Hisz' mégiscsak egy temetőben találkozunk. – A család jobban viseli, mint én. Legalábbis anyukám igen. És veled mi a helyzet?

- Mi lenne? – nevetett. – Élem az életem, gond nélkül. De te tényleg nagyon rossz passzban vagy. Igen, tudom, hogy szörnyen viseled, de nem jöhetsz ki minden Pénteken. El kell fogadnod, hogy már nincs többé.

Tettünk egy kört, és visszaértünk, ahonnan elindultunk. Ismét letérdeltem a sárba, és elkezdtek potyogni a könnyeim.

- Igen, tudom. Igazad van. – Simogatta a hátam, hogy vigasztaljon.

- Ne aggódj, én mindig veled leszek. Sose hagylak el.

- De rettenetesen hiányzol. És csak akkor érzem, hogy velem vagy, amikor meglátogatlak.

- Kevesebbszer látogass meg. Neked is jobbat tesz. Én örülök, hogy eljössz, és beszámolsz magadról, de élned kell tovább az életed. Mikor csajoztál utoljára? Figyellek téged ott fentről. És biztatlak, hogy boldog legyél.

- Köszönöm Réka. Megfogadom a tanácsod, és hiszek abban, hogy sose hagysz magamra.

- Én a lehető legjobb helyen vagyok. Fogalmad sincs, hogy mennyire jól érzem magam.

- Ez nem igaz. A legjobb hely, ahol kéne lenned, az itt van. Mellettem.

Egyszer csak eltűnt minden, és észrevettem a virágokat, amit múlt héten hoztam, valamint a gyertyák már nem világítottak. Összeszedtem magam, letöröltem a könnyeimet, és elolvastam még egyszer a sírfeliratot.

„ Itt nyugszik Hegedűs Réka 1995 – 2017 "

Nyugodj békében, drága húgom.

Elhagytam a temetőt, és ezek után ritkábban jártam el hozzá. Mert tudtam, hogy velem van.