Sziasztok! :) Itt az olvasók is szavazhatnak, szóval várjuk majd a véleményeket! Jó olvasást és versengést! ♥
Véleményezési szempontok:
1) Kulcs felhasználása: Azaz az író mennyire építette bele a választott képet a novellába, mennyire tükrözi a mű...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Vak dióként dióban zárva lenni
Értelmetlen számomra, miért vagyok itt. Miért ülök egy magamban a szoba közepén, és miért hagytak itt a szüleim. A körülöttem lévő négy fal, ami körbe ölel fehérben pompázik. Szinte pompázik. Zavarónak mondanám, de már megszoktam. A szobában az ágyamon kívül nincs semmi, talán ijesztő is volna, ha a délutáni foglalkozásból való rajzaimat nem ragasztották volna ki a gondozónők. Rájuk nézve még inkább elgondolkozom, miért kellett engem idehozni? A rajzlapon én szerepelek, ahogyan egy virágokkal teli mező közepén ülök, és mindez grafittal van elkészítve. Nem egy profi alkotás, de rossznak sem mondható, mi több, nekem kifejezetten tetszik. Ez legalább feldobja egy kicsit ezt a helyiséget. Enélkül úgy nézne ki, mintha szellemjárta volna. A képen boldog vagyok, azért mert kinn vagyok a külvilágban. És nem itt bezárva sok ember közé. Sajnos már több mint egy hónapja itt töltöm a napjaim, biztos vagyok benne, hogy valami félreértés történhetett. Semmiféle okom nem volt idekerülni, végül is nem vagyok őrült. Pszichiátrián meg csak olyan emberek járnak, akiknél valami nincs rendben.
Nem vagyok beteg, nem vagyok őrült, és voltaképpen nem vagyok kórosan sovány, esetleg gyógyszerfüggő, mégis idecsöppentem. Állítólag anyám külön kérésére, de én ezt nem hiszem el, ő nem tenne ilyet. A saját lányával nem. Főleg azután, hogy bemutattam neki az új barátom. Nem tenné tönkre a lánya boldogságát. Lehet, hogy csak pár percig ismerhette őt, de attól még láthatta milyen boldog voltam vele.
Talán az orvosom hibája, anyával elmentünk nem sokkal azelőtt, hogy idekerültem volna. Betett egy furcsa gépbe, ahol nem mozoghattam. Állítása szerint rutin vizsgálat volt, azonban biztos vagyok benne, hogy akkor rontott el valamit, miatta vagyok itt. Ő hozatott ide.
- Szia – nyit be az ajtón az egyik gondozónőnk, minden nap eljön hozzám -, remélem nem gond, hogy bejöttem. Hoztam neked gyógyszert, itt az idő, tudod? – mosolyog rám, és nyújtja át azt a két átkozott pirulát, amit le kéne nyomnom a torkomon. Bólintva jelzem neki, hogy megértettem és már a másik kezében lévő pohár vízért nyúlok, hogy leöblíthessem a gyógyszer kesernyés ízét. – Nyisd szét a tenyered, hadd lássam! – kér meg, amit teljesítek is, mosolyogva. Még utoljára megkérdezi, nem megyek-e ki a többiekhez, amire nemet jelzek fejemmel.
Alig vártam már, hogy kimenjen! A biztonság kedvéért még várok pár másodpercet, majd tenyerembe köpve rejtem a mai adag gyógyszert a párnahuzatba. Nincs nekem semmi bajom, ezért nincs szükségem ilyesfajta dolgokra. Nem hiányzik, hogy engem is nyugtatókkal tömjenek, ahogy itt több embert is. Visszaülve az ágyamra pillantok ismét arra az egy dologra, ami a falamat ékesíti. Talán, ha nem lennék ide bezárva, elgondolkodnék a művészeti egyetemen. Tényleg meg kéne gondolnom, hogyha valaha kiengednek innen, akkor azt a szakmát választom.
