Soha sincs Game Over (Csábításból jeles)

Harmadik fejezet: Egy nap, amire nem szívesen gondolsz vissza

   Az a nap épp ugyan olyan volt, mint a többi. Unalmas és érdektelen. Az egyik órán majdnem el is aludtam, bár ez nem volt ritka. A magyartanárunk olyan monoton hangon beszél, hogy diktálás közben gyakran az egész osztály elbóbiskol. Így hát nem csoda, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor meghallottam az utolsó óra végét jelző csengőt. Rekordsebességgel rohantam ki a terem ajtaján, meg sem várva azt, hogy a tanárnő kiossza a házi feladatot. "Majd elkérem valakitől." gondoltam.
  Miközben a szekrényembe pakoltam be, észrevettem egy srácot, aki épp a sajátja zárával küzdött. Bár nem igazán szoktam odafigyelni a többiekre, a fiú kivételesen felkeltette a figyelmemet. Sötét, szinte fekete haj és mélykék szemek, amelyek már-már lilás árnyalatúak voltak, világos, sápadt bőr és szinte tökéletes alkat. Biztos voltam benne, hogy még soha sem láttam őt. És amint körültekintettem, rájöttem, nemcsak én vettem őt észre. Jó pár lány bámulta őt vagy a barátnőikkel susogtak, miközben titkon meg-meglesték, hogy mit is csinál. Kissé megsajnáltam a szenvedését, ezért odaléptem mellé és megszólítottam:    

- Szia, segítsek? - kérdeztem tőle. A fiú felnézett. Először az arca meglepetést tükrözött, majd elmosolyodott.

- Á, nem kell, köszi. Majd megoldom valahogy. Ha más nem, majd megkérem a gondnokot, hogy nyissa ki - válaszolta, majd felegyensedett.

- Hmm, új létedre meglepően magabiztos vagy. De hidd el, én a helyedben nem szívesen mennék a gondnok közelébe se. Nem épp egy kedves személyiség, plusz sokan azt mondják, hogy hullákat rejteget a suli pincéjében - mondtam vigyorogva. A srác sóhajtott egyet, majd újra a zárja felé fordította a figyelmét:

- Én azért megkockáztatom. De ha mégis eltűnnék, mond meg a rendőröknek, hogy kutassák át a pincét - nevetett. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig mosolygok. Akaratlanul is tetszett a fiú viselkedése.

- Hmm, miért mosolyogsz? - a srác felemelte a fejét és kérdőn rám nézett.

- Oh, öhm... Hát nem sokan szoktak egyből ennyire kedvesen viselkedni velem... Tudod, a stílusom miatt, meg izé... - motyogtam. "Gyerünk Emma, szedd össze magad! Miért nem bírok normálisan beszélni?!"

- Szerintem menőn néz ki a szerelésed, ha arra gondolsz. Egyébként még be sem mutatkoztam: Edward vagyok!

- Mint a csillogó vámpír? - kérdeztem kuncogva.

- Mint a csillogó vámpír. És nem, az anyukám nem Alkonyat-rajongó. Az apukám amerikai és ragaszkodott ahhoz, hogy nekem is angol nevem legyen - sóhajtotta Edward

- Az én vezetéknevem meg Blackwood. Valószínűleg angol felmenők. Az osztálytársaimnak ez remek lehetőséget ad arra, hogy alkalomadtán sötétnek nevezzenek, főleg amikor elrontok egy kérdést. Szóval átérzem a fájdalmadat - lapogattam meg a vállát, mire ő felnevetett. Ekkor a szemem a karórám számlapjára tévedt. "Ó, basszus! 3 perc és jön a villamosom!" A vállamra kaptam a hátizsákomat, mondtam egy szupergyors 'sziát' Edwardnak, majd elsprinteltem a kijárat felé, magára hagyva az értetlenül álldogáló srácot, akinek még mindig nem mondtam meg a nevemet.

A villamosomat sikeresen lekéstem, szóval várhattam megint 15 percet egy újabbra. Kivettem a zsebemből a zenelejátszómat és elkezdtem hallgatni a kedvenc rock egyvelegemet. Épp a Imagine Dragons 'Radioactive' című dala ment, mikor hirtelen valaki szó szerint rám ugrott, kirántva a fülemből a fülhallgatómat. E szokatlan üdvözlési módból azonnal rájöttem, kinek köszönhetem azt, hogy a földön fekszem.

- Szia Hanna... - köszöntem a lánynak, akivel még általánosban jártam egy osztályba.

A már jól ismert barna szempár boldogan nézett rám, miközben felsegített.