Soha sincs Game Over (Csábításból jeles)

Negyedik fejezet: Új nap, új suli, új világ

BÍÍP, BÍÍP!

- Fogd be...

BÍÍP, BÍÍP!

- Azt mondtam, fogd be...

BÍÍP, BÍÍP!

- Arhg, kérlek, még öt percet... - motyogtam, miközben megpróbáltam kinyomni pittyegő órámat.

- Emma, kicsim, ideje felkelni! - Anyu hangját hallottam a földszintről. Semmi kedvem sem volt iskolába menni, de még ahhoz sem volt energiám, hogy ellenszegüljek, így aztán lassan feltápászkodtam. Ekkor ért az első meglepetés. Mert a szoba, amiben épp kócos fejjel és álmosságtól kissé buci szemekkel ültem, még csak nem is hasonlított a sajátomra. Sokkal nagyobb volt és minden feketében és a lila különböző árnyalataiban pompázott. A falak minden négyzetcentiméterét animés plakátok takarták, az ablak alatt álló íróasztalon pedig az egyik legújabb modelű számítógép helyezkedett el, modern "gamer" cuccokkal felszerelve. Az ágyam fölé szerelt polcokon kedvenc mangáim álltak katonás sorokban és olyan remek állapotban, mintha csak aznap szerezték volna be mindet. Ez volt álmaim szobája, de biztosan nem a sajátom.

- Emma, tényleg gyere le! Kicsim, ha nem sietsz, el fogsz késni, rögtön az első napodon - kiabálta Anyu. "De várjunk csak! Anya még soha életemben nem hívott 'kicsim'-nek. Inkább valami hülye becenevet aggat rám. Mégis mi a fene folyik itt?!"

  Ekkor beugrott. Minden, ami tegnap történt, a fura üzeneteken keresztül a "viharig", egészen a semmiig... Ez nem az én házam, se a városom és szinte biztosan nem az én világom. A kérdés az, hogy akkor mégis hol vagyok? És haza tudok-e jutni innen? Egyszerre az összes problémám, a házi feladattal, Anyuval, az iskolámmal kicsinyesnek tűnt. Ott, akkor, valahol egy másik világban, ismeretlen szülőkkel, szuper szobával és egy teljesen idegen élettel lettem szembesítve. Féltem. És nem úgy, mikor egy horror játék beijeszt egy jump scare-rel. Ez a félelem, mély volt. A bizonytalanság érzése.

   Lassan kikászálódtam az ágyból, és óvatosan leosontam a földszintre. Nem kellett sokáig keresnem a konyhát. Szinte az egész lakást bejárta a palacsinta illata. Amikor bekukkantottam a szobába, egy élénkpiros, göndör hajú nőt pillantottam meg, amint a konyhapultnál sürgölődött. Az asztalnál egy magas férfi ült, hosszabb, barnás, hullámos hajjal. Az arca igen szigorúnak tűnt, főleg szögletes, fekete szemüvegével. Épp egy újságba volt belefeledkezve, na meg persze a palacsintájába. "Gondolom, akkor ők a szüleim... De nem, ők nem az én szüleim! Gah, miért nem lehet ezeket a 'világváltósdikat' megoldani paradoxonok nélkül?!" - gondoltam bosszúsan. Újra bepillantottam a konyhába. Még egyikük sem vette észre, hogy lejöttem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy észrevétlenül megszökök és megpróbálom önállóan megtalálni a visszautat, ha volt egyáltalán, de azon nyomban elvetettem az ötletet. Először ki kellett derítenem, hogy pontosan hová is kerültem, mielőtt bármiféle szökési akciót véghezvinnék. És mi a legegyszerűbb mód erre? Ha megkérdezem a 'saját' szüleimet, hogy mégis hol vagyok! Na jó, ez kimondva elég hülyén hangzott, de mivel semmi más nem jutott az eszembe, inkább maradtam az eredeti tervnél, azzal az apró változtatással, hogy nem csak odamegyek és rögtön megkérdezem, hogy "Hé, meg tudnátok mondani, hogy hol a jó édes /cenzúra/-ba vagyok?", mert valószínűleg nem igazán értékelnék. Inkább óvatosan és cselesen akartam kitapogatni a pontos helyzetemet.

   Ám erre végül is nem került sor, mivel mikor végre rászántam magam és nyíltan beléptem a konyhába, a szüleim arca felém fordult és végre jobban szemügyre vehettem őket. És majdnem elájultam. Mert már láttam őket, nem is kevésszer. Ők voltak a karakterem szülei a Csábításból Jelesben. És ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy minden olyan animáltnak tűnt. A bútorok, a falak, a fény, ami az ablakon keresztül szűrődött be, a szüleim és még a saját testem is. Nincs mese. A CsJ-ben voltam. Vagy legalább is ez tűnt az egyetlen racionális válasznak. Vaaagy csak nagyon be vagyok szívva, de nem, ezt a lehetőséget inkább kizártam.