Soha sincs Game Over (Csábításból jeles)

Tizenötödik fejezet: Álom és valóság

  - Rendben, átnéztem az elmúlt 3 év bűnügyi listáját, különös figyelmet fordítva a gyilkosságokra, emberrablásokra és eltűnésekre... - mondta Amy, miután legalább egy óráig meg sem szólalt a webcamen keresztül. A szünet utolsó előtti napja volt, éppen az ágyamon feküdtem és különböző oldalakat néztem át, kutatva bármiféle nyom vagy hasonlóság után régebbi, a mostani eltűnésekhez hasonló esetekben. Sajnos, semmi sikerrel nem jártam, pedig már egy hete folyamatosan ez után kutattam. Bár a múltban már előfordultak sorozatos eltűnések, de azoknak legfeljebb csak öt áldozatuk volt, mielőtt elkapták volna a tetteseket. És ezeknek mind volt megalapozott indokuk és hátterük, és nem csak véletlen szerűen raboltak el embereket, arról már nem is beszélve, hogy egyiküket sem ölték meg.

  Igazából ekkor jöttem rá, hogy mekkora nagy segítség is tud lenni Amy. Mint kiderült, az apja az egyik szomszédos körzet rendőrségének a parancsnoka és így, ha nem is mindenhez, de sok fontos információhoz hozzá tudtunk jutni. Amy nem igazán árult el részleteket arról, hogy mégis hogyan szerezte meg az apja komputeréről az adatokat, de gyanítom, hogy kitalálta vagy meghekkelte a gépe jelszavát. A bejegyzésekből kiderült, hogy a rendőrség is gyilkosságokat sejt az esetek hátterében, de természetesen nincs semmiféle bizonyítékuk arra, hogy ezt alátámasszák, így aztán a nyomozás ennél a pontnál nagyjából meg is akadt. De egy kérdést azért felvetett bennem: nem lenne-e mégis jó, hogyha szólnék a rendőrségnek? Bár még mindig megvoltak a kétségeim e felől, de elbizonytalanodtam az eredeti döntésemben. Mivel nem akartam egyedül dönteni, így egy nappal azelőtt megkérdeztem Amyt is a témáról. Meglepetésemre ellenezte azt, hogy szóljak a rendőrségnek.

"Ha egy dolgot megtanultam az apámtól, az az, hogy a rendőrség nagyon gyanakvó tud lenni és emiatt elutasító is, főleg, ha ilyen fontos eset forog szóban. Te nagyjából két hete hallottál egy gyilkosságot, de a test már nincs meg, vérfoltok sincsenek vagy, ahogy te fogalmaztad, a tetem 'eltűnt'. Ez már önmagában sem egy nagyon hihető sztori, de arra meg végképp nincs bizonyítékod, hogy a feltételezett lány személye azonos azzal a csajjal, aki eltűnt. Egyedül az időpontok állnak a te oldaladon, de attól még gyaníthatják azt, hogy az egészet csak kitaláltad, hiszen rengeteg ember próbál tizenöt perces hírnévre szert tenni ilyen és ehhez hasonló vallomásokkal. Igaz, amikor először elmondtad, hogy mi történt, én is azon a véleményen voltam, hogy jobb lenne szólni a rendőrségnek, de miután később átgondoltam az egészet, rájöttem, hogy már akkor is szinte értelmetlen lett volna elmondani a helyzetet nekik, és csak bajba sodort volna minket. Viszont így szabadon nyomozhatunk anélkül, hogy bárki is gyanakodna ránk és ha összegyűjtünk elég bizonyítékot, hogy alátámasszuk a feltételezéseinket, akkor a rendőrök nagyobb eséllyel fognak hinni nekünk vagy legalább számításba venni azokat a dolgokat, amiket mi mondunk." - magyarázta a kamerába, majd hangosan felszisszent és egy "Cirmi, te kis dög!!!" felkiáltással a macskája után vetette magát, aki nagy valószínűséggel épp belekarmolt a gazdája lábába. Mondanom sem kell, a komoly hangvétel egy pillanat alatt semmivé foszlott és helyette egy bő tíz percen keresztül drukkoltam Amynek, hogy elkapja a kedvencét, ami végül nem sikerült, mivel Cirmi az állítása szerint elegánsan kilépkedett a macskaajtón, miközben a gazdája a konyhában kereste.

  Amy mindig azt hajtogatja, hogy néha utálja a cicát, de egyszer, mikor éjfél körül chateltünk, elárulta, hogy mostanában úgy érzi, hogy Cirmi az egyetlen családtagja, aki ténylegesen törődik vele. A szülei még a szünetben is megmaradnak a szokásos munkamániás embereknek, a bátyja csak a csajaival foglalkozik, akiket hetente váltogat, a húga pedig a barátnőivel lóg és éli a rebellis tizennégy éves napjait. Az utóbbi volt az egyetlen a családjából, akivel 'találkoztam', mivel az egyik beszélgetésünk alatt bejött Amy szobájába, hogy elkérje a nővére (egyetlen) körömlakkját. Hogy őszinte legyek, megsajnáltam, még akkor is, ha az egészet olyan monoton hangon adta elő, mint Binns Professzor a Harry Potterben. De volt valami benne, ami azt sejtette, hogy most az egyszer a hangja direkt vette fel ezt a lassú, bódító ütemet, hogy elrejtse a csalódottságát a családja felé.