Átlagosan problémás [SZÜNETEL]

3.

Új nap, újabb ébresztő, amit megpróbálok ignorálni. De végül fáradtan kinyomom és kimászok az ágyamból. A fürdőt megcélozva indulok meg a cuccaimmal, majd röviden szidom magam amiért hajnalokig chateltem Annel. Gyorsan elkészülök és leszaladok a lépcsőn, köszöntöm anyát és megint eljátszom a kabátos manővert. Tipikus. 
- Shara! - hallom meg a nevem, de nem Anna szájából, bár ő is közeledik a túloldalról. 
- Jose? - nézek a hintázó srácra. - Mit csinálsz itt? - kérdezem gondolkodás nélkül, majd kijavítom magam. - Mármint ilyenkor, érted ....
- Ahha, vágom. Csak vártalak, de ahogy látom, te nem számítottál rám - húzta össze a szemét és végigmért. 
- Nem, nem számítottam rád. De, miért is vártál rám? - kémleltem hitetlenkedve. Aztán rájöttem. Mikor ideköltöztek és megismerkedtünk anyáék épp a válás közepén voltak, és én szerettem kijönni, és csak ülni a hintában. Ő pedig csak leült mellém, nem kérdezett, sőt én sem beszéltem. Csak úgy ... voltunk. Aztán az az időszak elmúlt, és én már nem ültem ki csak úgy. Majd egy nap, mikor talán 15 lehettem Jose pedig 16, ő kint ült reggel. Akkor kezdtem az új suliban, és féltem. De Josenak jobb napja volt, így megvárt engem. Ha jó napja volt mindig megvárt reggel. Ez kb 1 évig tartott, aztán már soha nem volt jó napja. 
Azelőtt nem volt rocker, csak egy srác. Aztán valahogy megváltoztunk, és már nem beszéltünk sokat. Azelőtt sem, de aztán már egyáltalán nem. És sosem tudtam meg hogy miért, pedig azelőtt úgy éreztem, mintha a tesóm lenne. Azóta sem tudok róla sokat. 

Sóhajtva odasétáltam hozzá, lehajoltam és megöleltem.
- Hiányoztál - suttogtam, majd viszonozta az ölelésem. - Bár lenne időnk itt ücsörögni, de ..
- De nincsen - fejezte be helyettem, majd elengedtük egymást és a buszmegállóba sétáltunk, ahol Ann már várt ránk. 
- Shara! - nézett rám úgy, mint aki nem látott még fehér embert. 
- Mi van? - rezzentem össze a hangjára. Majd a hajára tévedt a tekintetem. - Látom már fel is adtad a próbálkozást.
- A sapka megoldás lehet bármilyen problémára! - mutatott a fejére simuló fekete sapira. - A világ megváltója!
- Na persze - fogattam a szemem. Majd Jose felé pillantottam, aki vigyorgott. - Azta! - esett le az állam. - Ilyet még sosem láttam!
J rémülten felém kapta a tekintetét, és máris eltűnt a mosolya. Anna rám nézett, majd Josera, majd megint rám.
- Mit? - kérdezte értetlenül.
- Á, semmit - legyintettem. - Délibáb volt.

A suliba beérve elváltunk Joseval, majd Matt sietett oda hozzánk.
- Hé, lányok!
- Hé, fiú! - morogta Ann, mire felnevettem. Ezért is ő a legjobb barátnőm.
- Szia, Matt, mit szeretnél? - kérdeztem és próbáltam higgadt maradni. 
- Csak kérdezni akartam, hogy ....
- Hogy? - szóltam közbe, sürgetve a dolgot, de a szívem a torkomban dobogott.
- Valamelyikőtök kölcsön tudná e adni a Matek könyvét - mondta, és a hangjából kihallatszott, hogy sürgős lenne. Hát nem erre számítottam.  Csalódottan elhúztam a számat.
- De, persze ... izé - kotorásztam a táskámban. - Tessék.
- Kösz, jövök egyel! - rohant el a könyvemmel.
- Add fel - tapogatta meg a hátam Ann amolyan vigasz képpen.
- Kösz a biztatást, értékelem - forgatom a szemem. - Ahh, de lehet igazad van.
- Na látod! - csettint egyet.

Tudom sosem lesz esélyem Mattnél. De valami oknál fogva kedvelem, míg ő valószínűleg csak kihasznál és játszadozik. Pedig nagyon rendes srác, nem olyan beképzelt, mint a többi futballista. Persze csak álltatom magam, hogyha azt képzelem kellenék neki. Néha rápillantok órán, ahogy beletúr tökéletes hajába és ... és ... Hagyjuk.

Harmadik óránk együtt volt Mattel, és visszaadta a könyvem. Megköszönte még egyszer és kaján vigyorral az arcán leült a helyére. Nem értettem, szóval csak elraktam a könyvet és koncentráltam a tanárra. Mr. Robinson különösen jó fej tanár, és a gyerekei is idejárnak. 
Szóval vele nincs különösebb baj, és a föcit is szeretem, így eltelt az az óra. 

Ahogy a többi is, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a buszon ülök. Anna zenét hallgat, ahogy mindig, Jose pedig ... Nos, ő valószínűleg büntetésben van. Ahogy sejtem ő minden nap ott van. Neki nem is büntetés már, ha jól sejtem. 

Hazaértünk, levágódtunk a buszról, intettem Timnek a sofőrnek és elköszöntem Anntől. Bementem a nyikorgó kapun, egyenesen a 9/d házba és minden a szokásos rutinban ment. Vagyis ment volna, mert a leckéim után inkább kiütem hintázni. Az öreglány pedig nyikorogva nyögött fel a súlyom alatt. Pedig nem is vagyok olyan dagadt!

Addig ültem ott, amíg már át nem kezdtem fagyni, de pont jött Jose, szóval maradtam. J csatlakozott, és sóhajtva leült. Köszönés nélkül kezdtem.
- Most tudunk beszélni - néztem rá. - Most jött el a majd!
- Hát, inkább ne most - húzta el kapásból a száját, de nem hagytam annyiban.
- Nem húzhatjuk örökké ezt a beszélgetést, vagy most mondod el, vagy felhívom Annt és elmondom neki. Választhatsz! - húztam elő a telefonom és feloldottam a kijelzőt. Már épp a névjegyzéknél jártam, amikor kivette a kezemből a telefont.
- Jól van, legyen. - adta be a derekát.
- Ez az! - vigyorogtam elégedetten.

- Tudod, amikor 9-es lettél, nem voltak barátaid - kezdte.
- Most sincs sok - szóltam közbe. - Pedig eltelt 2 és fél év!
- Jó, de ott van neked Annabelle. Ahogy 9. óta - köszörülte meg a torkát.
- Igen?!
- És én pedig, kiléptem az életedből. Annak ellenére, hogy a szomszédban lakom.
- Igeeeen? - noszogattam.
- De én figyeltelek! - tette fel a kezeit védekezőn.
- A lényeget J, a lényeget! - rivalltam rá.
- Jól van, na! - fújtatott. - Tetszik nekem Annabell.
- Tudod hányan hívják így? - sóhajtottam. És úgy tettem, mint aki a lényeget nem is hallotta.
- Hányan?
- Ha a tanárokat nem számoljuk, veled együtt hárman. Anyám, és az apukája - az övébe fúrtam a tekintetem. - Mióta?
- Mit mióta? - nézett rám értetlenül. Forgattam a szemem, amiből leesett neki. - Azóta, mióta egy hetet beteg voltál, kettesben mentünk suliba, és ...
- Várj, 9-ik óta nem hiányoztam egy hetet! - tátottam el a szám és kikerekedett szemekkel pislogtam Josera. - Úristen! 
- Ja - sóhajtott.
- Uram atyám - kapkodtam a levegőt.
- Ja.