Szabad szombat {Befejezett}

#Negyvenhárom

Tina szemszöge: 

Úgy rohantam végig az iskola tömött folyosóin, mint aki menekül. Tulajdonképpen, valóban menekültem is. Menekültem önmagam, Robert, Tony, Sam, a szabad szombat és az összes gondom elől, pedig tudtam, hogy még a tetőn se bújhatok el előlük. De azért megpróbáltam, hiszen ha más nem is, a remény egy apró szikrája még élt bennem.

Felkapaszkodtam a rozsdás fém lépcsőn, majd teljes erőmből felnyomtam a fém csapóajtót, hogy szabad utat nyerjek a tetőre. A feljárót nem zártam vissza, pusztán behajtottam, mintha várnék még valakire, holott a legkevésbé sem vágytam társaságra.

Zaklatottan elhajítottam valamerre a kulcsot, nem is figyeltem merre, csak szükségem volt rá, hogy levezessem valamin a feszültségemet és a telefonom kívül, ez volt az egyetlen tárgy, mely nálam volt és alkalmas volt arra, hogy a földhöz vágjam. Ám annyi eszem még volt, hogy a telefonomat ne törjem darabokra, így szegény kulcson töltöttem ki a haragomat.

A földhöz vágtam, aztán erősen belerúgtam és figyeltem, ahogy sebesen végig csúszik az iskola érdes kő felületén. Miután jó messzire elcsúszott, már nem mentem utána, csupán összetörten az tető szélére sétáltam, bánatosan lenéztem az alattam elterülő udvarra, mely szép lassan megtelt diákokkal, majd döntést hoztam. Egy nagy lépés helyett, egyszerűen leültem és a lábaimat a levegőben lógatva, diszkréten elmorzsoltam egy könnycseppet. Most, hogy már senki se látott, megengedtem magamnak egy pár percnyi gyengeséget.

Az első könnycseppet még ezer követette és mire legközelebb felnéztem, a nadrágom már nedves volt a könnyeimtől, a légzésem pedig hüppögésbe váltott át, mert az orrlyukaim bedugultak. Nagy balszerencsémre éppen nem volt nálam zsebkendő, így jobb híján, a pólóm aljával töröltem le az arcomra száradt könnyek maradékát.

Ekkor hirtelen valami megmozdult mellettem, mire akkorát ugrottam, hogy majdnem mégis landoltam az udvar focipályájának közepén. Az illető mellettem állt, ám arcát nem láttam, mivel a nap pont olyan szögben járt az égen, hogy felnézve, csak elvakított. Viszont nem is volt szükség rá, hogy lássam, a cipője alapján felismertem. Nem ő volt az egyetlen a suliba, aki nem hordta az előírt, egyenruhához illő cipőt, viszont csak ő volt képes 30 fokban is fűzős bakancsban járni.

Valahogy sejtettem, hogy a folyosói kis incidensünk után, kíváncsi lesz arra, hogy mi ütött belém, de nem hittem volna, hogy utánam jön, talán csak egy picit reménykedtem benne.

- Nem kérdezem meg, hogy jól vagy e, mert biztos, hogy nem – szólalt meg hosszú csend után, miközben a horizontot csodálva, egy nagyot szívott az ujjai között tartott cigarettába. A bal zsebéből, kihúzott egy zsepit, némán átnyújtotta, én elfogadtam, majd továbbra se szóltunk semmit. Ő merengve bámulta a tájat, míg én az előző mondatát ízlelgettem. Miután végzett a káros szenvedélyével, a csikket csak lazán elpöckölte, majd zsebre dugott kezekkel, egy nagyot sóhajtott a távolba. Mintha az összes gondját kifújta volna magából.

A szívem egy nagyot dobbant a gondolat hatására, hogy most hogy nincs ürügye, magamra hagy és mikor hátrált egy lépést, újra maga alá söpört a fájdalom. Beletörődtem, hogy nem miattam, hanem a nikotin függősége miatt jött, melynek hatására a szívem ismételten omladozni kezdett. Azt hittem, egy összetört szívet már nem lehet kisebb darabokra zúzni. Tévedtem...

Bánatosan széthajtogattam a zsebkendőt, amit adott, és egy nagy levegőt véve, éppen készültem beletrombitálni, mikor Tony olyat tette, mely miatt lefagytam a mozdulat közepén. Leült. Méghozzá olyan szorosan mellém, hogy a combjaink érintkeztek.

Ott ültünk a suli tetejének szélén, kettesben, némán, pont, mint múltkor, annyi különbséggel, hogy egyelőre még nem lógtunk egy óráról se. Ő sexyn és titokzatosan, míg én vörös szemekkel, duzzadt arccal, csöpögő orral és kócosan. Ő tökéletes volt, én pedig legszívesebben elástam volna magam szégyenemben.

- Akarsz róla beszélni? – törte meg a csendet egy bizonytalan kérdéssel, miközben zavarában az ujjaival babrált az ölében. A szívem hirtelen a torkomba ugrott és dupla sebességre kapcsolt a kérdése hallatán, aztán megrohantak az emlékek. Újra magam előtt láttam Robert csalódott arcát, fülembe csengtek szomorú szavai és láttam önmagamat is, ahogy az irodájában ülve összeomlok. A sebek még túl frissek voltak, a könnyeim pedig hiába tűnt úgy, még nem fogytak el, így az emlékek hatására, újabb cseppek kezdtek lefutni az orcámon. – Ne is mondj többet – sóhajtotta lehangoltan Tony, mikor észrevette a könnyeimet, mire én küldtem felé egy apró, de hálás mosolyt, mialatt megtöröltem a szemeimet. – Figyelj, nem tudom ki bántott meg, de ha megmondod a nevét, szívesen eltöröm az orrát, ha szeretnéd – ajánlotta fel félig viccelve, mire én ösztönből elnevettem magamat. Ez a kis vidámság annyira jól esett abban a helyzetben, hogy hivatalosan is feladtam a küzdelmet az ellen, hogy ne kedvelje meg még jobban a mellettem ülő fiút.

Mikor felmenekültem ide, azt gondoltam, nincs szükségem senkire, de igazából volt, de nem akárkire, hanem rá. Rá volt szükségem, egyedül rá. Nem arra, hogy megöleljen, együtt érezzen vagy végig hallgasson, pusztán arra, hogy itt legyen. És ő megtette, pedig nem kérte rá senki.

Lassan, óvatos mozdulatokkal felé fordítottam a fejemet, mire szembesültem vele, hogy ő is engem figyel. Pillantásunk találkozott, tekintetünket a másikéba fúrtuk és vártunk. Vártunk, hogy egyikünk tegyen valamit. Vártunk, hogy az élet folyjék tovább, anélkül, hogy befolyásolnánk.

Barna írisziben izgatott csillogásra lettem figyelmes, miközben az érzelmek magukkal ragadtak és a fiú bűvkörébe estem. Tompán érzékeltem, hogy becsengettek alattunk, tehát ismételten lógunk óráról, de semmi pénzért nem szakítottam volna félbe ezt a pillanatot, holmi óra miatt. És ezt Tony is így gondolhatta, mivel ő se reagált semmit a csengetés hatására, de aztán más módon mégis megtörte a pillanatot.

- Szeretnéd, hogy szóljak Sam-nek? Ő biztos többet tud segíteni egy olyan csajos beszélgetéssel vagy izé...nem tudom, mint én – dörzsölte szégyenlősen a tarkóját, miközben megszakította a szemkontaktust és beszéd közben mindenhova nézett, csak rám nem. Csalódottan kaptam el én is a pillantásom, vezettem le az ölembe fekvő, összekulcsolt kezeimre és hagytam kiszökni egy mély, fájdalmas sóhajt az ajkaim közül. Ebbe a sóhajba belesűrítettem minden csalódottságomat, ami azzal érkezett, hogy nem úgy végződött a pillanat, ahogy reméltem.

Oh, ha tudná, hogy bár Sam legalább olyan közel áll hozzám, mint az édesanyám, mégse tudott volna ennyit segíteni, mint ő ez alatt a pár perc alatt? Vagy ha tudná, hogy félig miatta vagyok ilyen állapotban? Bárcsak tudnám, mi történt volna, ha nem rémül meg az érzelmeitől és a sorsra bíz mindent. Túl sok a „ha".

Kibaszott „ha"...