Maze Runner: The ReLife ( Útvesztő: Újjáéledés ) ||HUN||

=1=

A VESZETT jó. 
A VESZETT rossz.
Minden meg fog változni.
Thomas...
Azt szeretném ha te adnád oda nekik. A szüleimnek.
Tom, úgy cselekedtem, ahogy helyesnek láttam!

E mondatok gyötörték álmában Thomast, s mind e közben iszonyatosan verejtékezett. Majd hirtelen elért egy olyan ponthoz, amikor végre megnyugodhatott. Egy olyan emlékbe ütközött a sok között, mely kissé megnyugtatta, mert az a pillanat a barátságukat tesztelte és nyugalmat vitt a levegőbe, mély búval...

Kérlek. Tommy, kérlek... Nem akarok olyan lenni, mint Ők. Nem akarok. Tommy... ÖLJ MEG!

Thomas olyan gyorsan kinyitotta a szemeit, hogy még azt hitte, hogy még mindig álmodik. Ismét verejtékezett, s gyorsan vert a szíve. Olyan emlékek, melyek hosszas nyugalom után feljönnek kissé megrémisztheti az embert. Igen, Thomas félt. Félt a tudattól még mindig, hogy bárkit megmenthetett volna és mégis, mindenben benne volt. 

Lassan felkelt ágyáról és kisétált a nagy sátorból. Még nem is volt olyan régen, hogy mindez megtörtént gondolta Thomas. Szétnézett a nagy táboron, amely most csak az övéké. Messze mindentől. Tele van élettel ezzel a sok gyerekkel, akiket kiszabadítottak a VESZETT-től. 

Ekkor Thomasnak eszébe jutott, hogy most akkor az egész VESZETT elpusztult volna? Tényleg vége lenne? Vagy maradt valami még belőlük? Az utóbbiban több esélyt látott, de az első változat jobban tetszett neki. Sokkal. Olyan jó lenne, ha végre ennek az egésznek tényleg vége lenne. Ha minden, amit eddig tettek és a sok áldozatnak érte, végre meglenne az eredménye... 

Visszasétált gyorsan a sátorba és átöltözött egy kényelmesebb ruhába. Szerencsére mostanra sikerült egy olyan állapotot teremteniük a Menedékben, hogy legyen mindenkinek legalább kettő csereruhája, meleg és hideg vizük, ellátmányuk és egy-két haszonállatuk van. Mondhatni egy jó kezdőpont mindenki számára az új élethez.

Miután átöltözött végre, elindult a központjuk felé, ahol általában Thomas, Minho, Vince, Jorge, Brenda és Gally szokott gyűlést tartani, ami általában minden harmadik napon van. Viszont néha Thomas csak elmegy oda és leülni kiszellőztetni a fejét, ugyanis a központon van a legszebb kilátás a tengerre.

Mikor odaért éppen Brenda és Jorge beszélt valamiről, de utána a férfi el is ment. Brenda azonnal észrevette Thomast.

- Helló hétalvó! - szólt hozzá - Szíveskednél végre csinálni is valamit? Értem én, hogy még mindig nem gyógyultak be a sebeid, de a legkisebb segítség is sokat segít! 

- Tudom. Segíteni is fogok csak - mondta bambultan Thomas - kérek még egy kis időt... 

Brenda mélyen sóhajtott egyet, majd rázta a fejét.

- Még mindig a múlton gondolkodsz? - nézett rá - Így sohasem fogsz túllépni rajta Thomas! Soha, pedig rád van a legnagyobb szükségünk. Elvégre te vagy a mi vezetőnk! - emelte fel minden egyes mondat után a hangját egy kicsivel.

Thomas nem szólalt semmit. E láttán Brenda inkább elment és otthagyta ezt a nagy gyereket hadd legyen el magában.

Leült az egyik székre és kinyújtóztatta magát. Átadta magát a szélnek és az emlékeknek. Becsukta lassan a szemét és elgondolkozott az álmán.

Miért látom megint ezeket az álmokat? gondolta, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy ezt álmodta, de minden este egy-egy emlék fűződött az előzőkhöz. 

Nézte a tájat, ahogyan a Nap sugarai tükröződnek vissza és teszik csillogóvá és igazán varázslatossá a vizet. 

Néhány perc múlva a nyugodtság és a melegség álomba ringatta. Most is álmodott, de nem olyat, mint eddig. 

Egy házban ült, egy asztalnál. Előtte egy nő az asztalon pihentette a fejét és bámult a semmibe. Tekintete hirtelen balra irányult, ahol kiderült, hogy egy kislány ül mellette. Jobban szemügyre vette kezeit és lábait.

Ilyen kicsi kezem és lábam van? Ezek szerint most gyerek vagyok?! És...Megint egy emléket látnék? rohantak végig eszén a kérdések. 

- Tommy! - szólt hozzá aggódva a kislány, mire ránézett - Jól vagy? 

- Igen, jól vagyok... - mondta, de nem akarattal. Az emlékben lévő Thomas beszélt.

- Rendben. - könnyebbült meg a lány és folytatta az előtte lévő étel evését.

Thomas jobban körülnézett a házban. Eltorlaszolt ablakok és ajtók voltak falán. Sok virág volt körülöttük, de mind halott volt és reményvesztett...

Hirtelen az egyik ajtó túloldalán dübörgés hallatszott. A nő gyorsan felállt a székből és az egyik ablakon kinézett, de azonnal vissza is húzta a redőnyt és odajött hozzánk.

-Kicsikéim...Úgy látszik csak rájöttek. Itt az idő. A VESZETT eljött értetek.

Majd elsötétült minden és már csak egy hangot hallott Thomas.

- Tommy... Te vagy az, igaz? Ne aggódj, megtalállak bármi is legyen! Eljön a pillanat mikor találkozunk és akkor majd valami új kezdődik el. - egyre hangosabb és hangosabb lett a hang, sőt a végére már olyan zajokat is hallott már mintha valaki már felé sétálna szépen, lassan. - Tommy, nem soká eljön a mi időnk is.

Ezután felülről éles, fehér fény világította be lassan a feketeséget. Előjöttek ismét az emlékek.

Thomas...
Tom...
Tommy!

Ezeket a hangokat már felismerte, de azt kívánta bár ne tette volna... Bár erről nem ő döntött, hanem az emlékek.

Könnyekkel telt szemmel ébredt fel. Gyorsan felállt a székből és letörölte őket. Majd mikor már szeme látását nem torzította könny meglátott valamit a messziségben. A tengerben. Egy ember volt az.

Folytatjuk...

Kérlek ha tetszett ne felejts el rá ,,Szavazni" (mondjuk praktikusabb név lenne a Tetszikelés) és ne felejts el kommentben elmondani nekem, hogy hogyan tetszett és szeretnél e folytatást! Sziasztok!