Lángok

Part 5

Shana végignézett a tündén. A szemében még mindig lángolt az elhatározás. Olyan közel volt a célhoz. És most végre elérkezettnek látszott.

- Mit fogsz csinálni ezután? – kérdezte halkan. Társa megvakarta a fejét. Aztán vállat vont.

- Őszintén? Visszamegyek a csapatomhoz. Nefral biztos aggódik. Érdeklik az alárendeltjei. Úgy volt, hogy hátra maradok fedezni a csapatot. Hát most itt vagyok. Senki nem tud erről. És te?

- Nem tudom. De tényleg. Megpróbálok túlélni a városban. Vagy elmenekülök innét. A mai nap után már nem sok jót remélhetek itt. – a szemében félelem pislákolt. Hirtelen ötlettől vezérelve Auvirr megszólalt.

- Mi lenne, ha velem jönnél? A Scoia'tael nem ítéli el a féltündéket.

- Nem tudom. Fura lenne. Nem harcoltam még életemben. Egész végig csak menekültem az emberek elől. Nem vennétek hasznom.

- Mindenki hasznos. Minden egyes új taggal több az esélyünk az életre. Ahogy elnézem viszont kezdhetjük. Gondold át. – Auvirr felállt, majd hordókat kezdett gurítani az ajtók elé. Shana követte a példáját majd kis idő múlva a ház minden bejárata elvolt torlaszolva. Auvirr szerzett fáklyákat.

- Tiéd az elsőbbség. – szólt majd átadott a lánynak egy meggyújtottat. Shana egy másodpercig nézte a lángokat majd elkezdte meggyújtani az előtte lévő hordót majd feldobta a fáklyát a tetőre. Lassan egyre több helyen lobogott a tűz, mikor pedig elindultak a fogadó felé az éjszakát betöltötte a lángok képe, és a lángok közül jövő, borzalmas, fájdalmas üvöltés. Az üvöltés, ami az egész várost átjárta. Az, ami nem hagyott nyugtot aznap éjszaka senkinek.

A kisgyermekek felsírtak a hallatán, a kutyák őrült ugatásba kezdtek. De a hangoknak csak jóval éjfél után lett vége. Ahogy a hatalmas háznak is. Shana és Auvirr le sem hunyta aznap a szemét. Várták mikor jelennek meg az őrök és ölik meg őket. De arra még várniuk kellet. Nem sokáig, de várniuk kellet. Hajnaltájt törték be a fogadó ajtaját és rángattak ki őket a szobájukból. Az egyik őr felismerte Shanat és az ostorával ráhúzott egyet a hátára. A fél tünde hatalmasat ordított. Auvirr neki támadt az őrnek aminek az lett a vége, hogy ő is kapott egyet. Lerugdosták őket Tornar elé.

- Auvirr. – szólt fagyosan. – Mégis mit jelentsen ez?! Lángokban áll a város katonai barakkja, és a nyomok ide vezetnek?! Így használod ki a jóindulatom?

- Sajnálom barátom. – nézett Tornar szemébe. – De megkellet tennem. – ennél többet már nem mondhatott. A katonák megbilincselték mind kettejüket és végig vonultatták őket az utcán, egészen a piacig. A nagy fáig. Az egyik őr végig simította Shana állát.

- Most nem lesz senki, aki megmentsen. – a féltünde válaszul megharapta. Kapott érte egy pofont. Feldobtak két kötelet a fára. A végükre hurkot kötöttek. Auvirr Shanara nézett.

- Bocsáss meg. Úgy látszik csak késleltettem a halálod.

- Ne kérj bocsánatot. Én döntöttem úgy, hogy veled tartok. A saját hibám. De úgy látszik most már nem térünk leszek sose Scoia'taeles.

Auvirr komoran ránézett majd magához szorította Shanat és megcsókolta. Az egyik őr rájuk szólt.

- Több mozgás kevesebb romantika. Nem érünk rá egész nap. – azzal a kötél alá lökdöste őket. A hóhér a nyakukba akasztotta a hurkot, majd kirúgták alóluk a széket. A kötél megfeszült, és mindketten csak lógtak ott.

Az egyik őr megszólalt.

- Kapitány miért nem mondta el nekik, hogy már kiküldtünk egy csapatot a Mókusok ellen? – a kapitány elvigyorodott.

- Ők is érző lények voltak. Engedtem nekik hadd távozzanak azzal a tudattal, hogy az áldozatuk nem volt hiába való