Édes hetes (BTS Yaoi)

2. Fejezet

Jimin pov:

Hihetetlen rég volt már dolgom ilyen határozott virgonc gyerekkel, ráadásul még helyes is, de ha tart a Rmtől akkor okos is. Ez Tetszik!

Na de teszek róla, hogy ezentúl féljen, mindannyiunktól. Ezért a háta mögé ugrottam az emeletről ahonnan figyeltem minden mozdulatát mióta az ebédlőbe lépet.

Láttam, hogy érzékei azonnal kapcsoltak, és rosszul létet színlelt hát ha haza jut, vagy lehet, hogy nem színlelet mivel az étel amit Jin vitt neki különleges volt. Bódító hatású ezért nem emlékezett a vezetéknevére sem, az embereknek találtuk ki, hogy vámpír közelségére aktiválódjon az áldozat testébe. Így kevésbé fájdalmas a halál csókja. Bár őt nem terveztük megölni vagy 150 éve nem vettünk el életet, csak már oly' rég ettünk, az éhségünk szinte csillapíthatatlan.

Ezért mikor Jin mondta, hogy kikíséri tudtam, hogy aki utána az áldozatunk lesz, nagy valószínűséggel meghal. Így gyorsan cselekedtem és körmömet hó fehér csuklójába mélyesztettem egy pillanatra, de azzal én se számoltam, hogy vére illata is drog lesz mindenkinek. Jin se bírta azonnal nyalni és szívni kezdte sebét.

Az az édes illat.

- Ah! - Mámorító szívtam egy mélyet a vér illatú levegőből, végig borzongtam.

Míg ő kiabált velem és többiekkel, iszkolni próbált.

Már késő menekülni Jungkook, megragadtam haját és az asztalhoz húztam.

- Vajúhoz. - Mondtam hangosan a testvéreimnek.

Olyan aranyos volt, ahogy kalimpált és káromkodót, fájdalmában és félelmében.

Teljesen beindított, meg akartam ízlelni vérét és addig játszani testével, míg az utolsó csepp itókám is elfogy.

Ezért az asztal előtt az arcomhoz húztam.

Ezt mondtam neki miközben, fekete szemébe bámultam:

- Én Jimin vagyok, és már rég volt alkalmam ennyire erős akaratú emberrel „vitázni".

Szemeiben félelem volt, láttam még a döbbentett is, ami valószínűleg vörösen izzó szemem okozott számára. Torkon ragadtam és az asztalra dobtan jó erővel minden kontrollom elszállt láttam, hogy szemei pár pillanatra fenn akadtak. Biztos fejét ért ütés miatt, de nem foglalkoztam vele. Elmondtam monológom:

- „Nem őrültek és nem is elmeháborodottak vagyunk, hanem vámpírok." – Fejét oldalra fordítottam így láthatta testvéreim vérre szomjazó arcát. Ezután feltérdeltem derekára, és kezét elengedtem, kapálózott és menekülni próbált a drága, de ezzel a többieket is beindította, az egész házat az ő vérének illata uralta, mindegyikük elfoglalta a számára tökéletes élelemlelő helyet.

- Ne hagyjatok! - Mondta remegő hangon.

Teljesen megbabonázott azt akartam sírjon és könyörögjön.

Így súgtam a fülébe:

-„Na, milyen erős itt még valaki, a szemeid már csillognak, teszek róla hogy, könnyek csorogjanak ki belőle."

Nem tétováztam tovább azonnal elkezdtem le nyomni majd végig nyaltam vértől lüktető nyakát, bele mélyesztetem, fogam vékony erébe, az egész teste megfeszült. Éreztem, ahogy némán kileheli a levegőjét.

Elkezdtem szívni a számomra éltető folyadékot. Méz édes volt, elbódultam az ízétől, csak szívtam arra se figyeltem igazán, hogy egész teste remeg és levegőért kapkod. Nem foglalkoztam azzal, hogy a többiek mit csinálnak. Egyszer hallottam fájdalmas hangját, akkor próbáltam lassítani nyelésem, de nem ment már nyögtem nyelés közbe, (ahogy a többiek is). Ekkor éreztem, hogy alább hagyott, remegése és valami meleg csepp hullót arcomra. Ez fel ébresztett elváltam nyakától két ujjamat a harapásra szorítottam, amit hagytam. Már nem éreztem erének lüktetését.