Apollo és Artemis kalandjai

7. Betörés - 2. rész

Ajánlatos elolvasni az előző részt, mert nem fogsz érteni semmit, ha csak nem vagy egy isten vagy egy titán, de ebbe ne menjünk bele.

Vártak és csak vártak. 

Háttérzeneként Vivaldi Vihara ment, vagy valami hasonló. De mit is mondjanak, találó volt a hangulathoz.

Ding-Dong!

A dallam elhallgatott, és az ajtó kinyílt.

Egyszerre lépett ki a páros, és rögtön egy akadállyal nézett szembe.

Egy óriási mennyei bronzból készült kapu akadályozta a bejutást bármely betolakodónak, függetlenül attól, hogy csak is az istenek tudnak feljutni mostanság, akiknek a nagy része be van zárva az Olimposzra. Egy méretes lakat is volt rajta, ami Héphaisztosz egy újabb bonyolult szerkezetének látszott, sima kulccsal biztos nem nyitható. Semmi jele nem volt bármiféle ajtókulcsnak, legalábbis a látókörükben.

- Hogyan tovább? - kérdezte Polly marhán.

- Mi? - vonta fel a szemöldökét Arti - Azt hittem, hogy van egy terved, Apollón! 

- Hát, volt, de erre még kitűnő személyem se számított. 

A holdistennő forgatta ezüst szemeit. És a kerekek elkezdtek mozogni a fejében. Átmászni rajta örökkévalóságig tartana, és biztosan - Zeuszt ismerve - hegyes szegecsek vannak a tetején, így egész fájdalmas lenne átjutni. 

Áttörni a kaput lehetséges lenne, de akkor elkapnák őket a kisistenek - akiket megfenyegetett Zeusz - és egy pillanat alatt lefegyvereznék őket, tekintve, hogy csak az istennőnek van íja, az meg közelharcban haszontalan.

Olimposz isteneire! Miért is kellett beleegyeznie ebbe a béna tervbe? Legközelebb nyakast kap a napisten, ha elveszíti a cuccait, ami - ha kijutnak innen - 4 napon belül biztosan megtörténne. Nem tervez előre soha gondolta. A vadászat istennője végülis, sokkal jobb dolga is van ennél!

Várjunk csak... Vadászat... Istennő... Mosolyra emelte nagy, rózsa színű ajkait.

Az nagyméretű bejárat felé ballagott. A magabiztosságot le lehetett olvasni a mozgásából.

- Van terved? - tette fel a kérdést reménykedő hanggal a testvére. 

Létó lánya határozottan tudta, hogy ez működni fog.

Hátralépdelt, és lehajolt, hogy a súlypontját alacsonyabbra helyezze. Az eltökéltség fénye csillant meg az ezüst szempárokban.  

Nekilendült, és elrugaszkodott mint egy leopárd a zsákmányára. Átugrott a rácsok közt és talpra landolt az apró mancsaival. 

A szőke srác a meglepettségtől hanyatt esett. Lassan, könyökeire támaszkodva felemelte a fejét, hogy lecsekkolja, hogy nem bolondult meg.

Egy ifjú, csöppnyi, barna cirmos cila nézett vissza a fiúra a zárt bejáró másik oldaláról. Büszkén vigyorgott hátsó lábain ülve, farka elülső lábai köré fonódott.

- Na mi van, elvitte a cica a nyelved? - nyalta meg mancsát és mosta meg egyik fülét, mint akinek a világ összes ideje rendelkezésére állna.