ʏᴏᴜʀ ʟᴇᴛᴛᴇʀꜱ - ʏᴏᴏɴᴋᴏᴏᴋ

∘◦ 0. ◦∘

Drága Min Yoon Gi,

remélem minden rendben van veled és eszel, illetve alszol rendesen, legalábbis amennyire ezeket a körülményeid megengedik. Nemrégiben találkoztam az egyik volt osztálytársunkkal, akivel elkezdtünk beszélgetni és olyan könnyedén fecsegtünk az élet dolgairól, hogy búcsúzkodás után ledöbbenve vettem észre, hogy több órán keresztül tartott a szó váltás köztünk. Azt mondta, hogyha valaki azt mondta volna neki az iskolában, hogy belőled katona, belőlem pedig tanár lesz, akkor azzal a lednülettel kacagta volna ki, hogy ugyan már, csak nézzen ránk. Valószínűleg, mi is így viselkedtünk volna, most pedig mégis. A mostani diákjaim elég elviselhetőek, bár aligha konyítanak valamit a történelemhez, bár nem hibáztatom őket túlságosan. Ebben a korban engem sem épp a tanulás kötött le leginkább, de mégis mit tegyek, ha egyszerűen még azt sem bírják megérteni mit jelent az a szó, hogy válság? Esküszöm, már mindent megpróbáltam, hogy elmagyarázzam nekik a tananyagot, kis híján egyedül eljátszottam az egész koreai történelmet, de minden hiába.
Most jutott csak eszembe, hogy mennyire nem szép dolog tőlem, hogy egy katonának panaszkodom az én kis semmiségeimről, elvégre nekem a legnagyobb problémám csak annyi lehet, hogy túl sok rossz érdemjegyet írok be a gyerekeknek, neked viszont sokkal több teher nyomja a vállaidat. Nem tudom, hogy vagy képes kint harcolni, minden esetre is, örülök annak, hogy sok olyan férfi létezik a világon, mint te, akik harcolnak értünk és a haza szabadságáért, bárcsak ne lenne az a fene nagy félelmem és betegségem, én is harcolnék veled. Márcsak azért is, mert olyan szokatlan, hogy együtt nőttünk fel és most mégsem vagy itt velem. Beszélni, igaz beszélünk, amennyiben a levelezést annak lehet beszámítani, de azért mégis csak más lenne látni végre az arcod, hallani a hangod és a nevetésed, ezek olyan szinten hiányoznak, hogy elmondani nem lehet. Remélem hamarosan hazatérsz a csatából és nem mész vissza többet.

Tudom, önzőség ilyet mondani, de így gondolom helyesnek. Aki egyszer már végig harcolt öt évet, annak igenis kijár a pihenés, küldjenek más katonákat, haza ide, vagy oda.
Öt év. Vajon mennyit változtál, mióta utoljára láttalak? Növesztettél borostát? Izmosabb lettél? Biztos megszálkásodtál, ha már ennyi mozogni valód akad a csatamezőn. Nőttél valamennyit? Ha nem, akkor had mondjam el, rád férne, mert az emlékezetem alapján elég kis növésű vagy, bár lehet hasznát veszed ennek a lövész árokban.
Egy biztos, a kézírásod szebb lett, valószínűleg azért, mert többet használod, még akkor is, ha csak nekem írsz leveleket. Mondjuk muszáj számításba vennem azt is, hogy általában minimum két oldalas papírokat halászok ki a barna borítékjaidból. 
Most mennem kell, mert mindjárt elnyom az álom és az utolsó gyertyám is már szinte csonkig égett. Kérlek, írj, amint tudsz. Akár egy sort is, csak tudasd velem, hogy jól vagy, ez a legfontosabb.

Drága barátod, Jeon Jeong Guk.
1950. május 16.

Drága Jeon Jeong Guk,

kérlek próbálj meg kevesebbet aggódni értem és inkább az életed többi pontjára fordítani ezt a rengeteg energiát, amit rám pazarolsz. Igazán hízelgő, de tudod olyan felesleges, mint a háború maga.
Eddig csupán azért nem írtam neked, mert kiadták a parancsot, hogy nem lehet, pedig hidd el már amint megkaptam a leveled, pennát ragadva kezdtem el körmölni neked a választ, csak hát a parancs az parancs. Inkább az ellenség fegyvere által haljak meg, mintsem a parancsnok által, mert ellenszegültem az irányításainak.
Lehet rangot fogok lépni, legalábbis nagyon reménykedem benne. Minden alkalommal egyre inkább az a meggyőződésem, hogy legalább egy kicsit is, de Kim őrmester örül annak, hogy az ő századában szolgálhatok. Már amennyire lehet ezt örömnek nevezni. Legutóbb bólintott egy aprót, mikor már sorban a huszadik ellenfelet lőttem le ugyan azzal a töltény sorral. Ez nála nagyon sokat jelent, ugyanis általában olyan merev, hogy gyakorta eljátszadozom a gondolattal, hogyha meglőnék se rogyna össze haldokolva, hanem úgy borulna el, mint egy oldalra döntött fahasáb.
Ha jól emlékszem, még nem említettem meg neked, de ha épp pihenésre van lehetőségem, azt sem unatkozással vagy kártyázással töltöm, mint a többiek, hanem az orvosi sátorban szokott tovább képezni Park doktor. Tudom, mi járhat a fejedben, valóban kell egy alap orvosi konyítás a katonáknak, de én szeretném, ha nem csak egy oldalon lehetnék hasznos az emberek számára. Arra gondoltam, hogyha megtanulok ezt-azt és elmívelem az orvos tudomány művészetét, akkor hogyha több sebesült is elesne én is beállhatnék segédkezni az orvosnak, elvégre négy kéz többre képes, mint kettő, legyen szó hat sebesültről, vagy kilencvenről.
Legutóbb egy golyót szedtem ki az egyik elvtárs combjából, nem volt nagyon belefúródva, de azért rendesen beleállt az izmába. Csillapítottam a vérzést, alkoholt locsoltam rá, kiszedtem a golyót, majd még több fertőtlenítés után összevarrtam, majd bekötöztem. Vacsorakor már olyan jól érezte magát, hogy az egészségemre koccintott a többiekkel! Nagyszerű érzés jót tenni, idő, keserűség vagy egyéb bénító kín, fájdalom, de örülök annak, hogy katonának álltam. Talán nem a közeljövőben fogom látni a szeretteim és igaz, elég nehéz hozzászokni a tetemek látványához meg egyéb nyalánkságokhoz, de az érzet, hogy valamit teszek az emberekért, a hazámért, na az leírhatatlanul csodálatos.
Mellesleg kérdéseidre visszatérve, magam sem tudom hogy nézek már ki, de azt hiszem nem is akarom túlzottan látni, hogy mivé lettem, úgy érzem így ezerszer könnyebb a lelkem. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy te milyen lehetsz, hogy van e már szarkaláb a szemed alatt, vagy olyan örök fiatal a kinézeted, mint a huszas éveidben. Jó lenne már végre látni téged.
Hiányzol, drága barátom, talán jobban, mint az esti csend hangja.

Ölel, Min Yoon Gi.
1950. június 05.